Egy interetnikai „elbeszélgetés”

Hell István

(Mindenki azt hiszi, hogy igaza van)

Beszélő hetilap > 16. szám, Évfolyam 7, Szám 16 > Belföld > Egy interetnikai „elbeszélgetés”. Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu)

A Fejér megyei Kálozon a polgárőrök azt hiszik, hogy igazuk van. Egy jól megtermett férfinak még a hangja is elcsuklik, amikor valaki megkérdőjelezi a helyi romák elleni csoportos fellépésük jogosságát. „Még a végén mi leszünk a bűnösök! – panaszolja őszinte felháborodással. – Pedig mindenki tudja, hogy kik a bűnözők. Milyen ember az, akinek nincs munkája, nincs földje, és mégis megél?”

Gláczer Miklós, a helyi – egyelőre nem hivatalos, nem bejegyzett – polgárőrség vezetője tyúklopásokat, garázda cselekményeket említ, amelyek felháborodást váltottak ki a községben. Szóba kerül egy történet a buszsofőr megveréséről is. A szomszéd faluban romák szálltak fel a buszra, de nem fizettek, sőt, megverték a sofőrt.

Gláczer úr, jegyzem meg, mindez elég sovány érv a kálozi romák megleckéztetésére. Különösen, hogy kiderült: a sofőrverők nem is káloziak voltak. A sértett is akkor látta őket először…

A középkorú férfi válasza megdöbbentő:

„De a buszsofőr polgárőr volt! Én egyébként csak utólag tudtam meg, hogy nem idevalósiak, tény viszont, hogy cigányok. Nem akartak jegyet venni, és amikor a kolléga figyelmeztette őket, rátámadtak. Ez tény.”

El kell ismernem, ez valóban lehet „tény”. De lássuk Gláczer Miklós tényeit sorban.

Gláczer „tényei”

„Minden gyanú arra terelődött, hogy onnan az alvégről indultak el a tyúklopások. De nem sikerült elkapni egyetlen csoportot sem, hiába járőröztünk. Éppen a tyúklopások miatt, az emberek közakaratára indítottuk újra a polgárőrséget, mert tavaly már egyszer megszűntünk.

De történt más is. Április elsején Papp Imre és a testvére lovas kocsival jöttek el a presszó előtt, és két cigány – Szigeti és Rafael – az úton nem tért ki előlük. Hiába kiabált az Imre, hogy hé, süldők, nekem lesz ám elsőbbségem, ők még visszaszóltak. Csúnyán. (Papp Imre közbeszólása: Hogy szopjam le őket, meg minden. De én nem mondtam senkinek se, hogy ezért verjük meg őket!) Na most az Imre is a polgárőrség tagja. A másik ügy az volt, hogy egy férfira éjszaka hatan-nyolcan rárohantak, és úgy megverték, hogy eltört egy bordája. Biztosan megzavart valamit. Arra lakik, ahol a kisebbségi etnikum, és azért ment ki, mert ugattak a kutyák.

Április 5-én, szerdán este a polgárőrség négytagú vezetősége összeült, és megbeszéltük, hogy egy gyülekezőt hívunk össze csütörtök este fél hétre, a polgárőröket és a lakosságot, és elbeszélgetünk a cigányokkal. Hangsúlyozom, nekünk nem általában a cigányokkal van bajunk, hanem konkrétan egy-két garázda egyénnek a házához akartunk menni, hogy kihívjuk őket, és megbeszéljük velük, hogy hogyan éljünk ebben a faluban egymás mellett.

Összejöttek az emberek huszonöten-harmincan a községháza elé. Volt ellenvélemény is, de a többség úgy döntött, hogy elindulunk. Útközben még többen csatlakoztak hozzánk. Hogy volt-e nálunk valamilyen eszköz? Puszta kézzel, mentünk! Vagyis akinél volt valamilyen bot, az letette a biciklik mellé.

Először Lakatos Tiborhoz, a kisebbségi önkormányzat elnökéhez mentünk, és hívtuk őt is magunkkal. De Tibi nem jött velünk. Megkérdeztük tőle: Hát akkor hogyan akarod képviselni a kisebbséget?!

Lementünk a Lakatos István (Pisti) háza elé, mert az ő veje a Szigeti Péter (Zicsó), és állandóan ott tartózkodott. Ahogy odaértünk, az asszonyok kijöttek a ház elé, és kiabáltak: Minek jöttetek ide? Mit akartok itt? Én hangosan kijelentettem, hogy Zicsóval akarunk beszélni, jöjjön ki! A felesége azt mondta, hogy nincs ott, de én észrevettem a konyhaablakban őt is, meg a többieket is. Akkor kitódultak vagy nyolcan ásóval, villával, vascsővel, kaszával. A Zicsónál vascső volt. Ő is kiabált: Minek jöttél ide?

És akkor a Zicsó felesége leborított engem két lavór vízzel. De én nem mozdultam, mert féltem, hogy elszabadulnak az indulatok. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a hátunk mögött elindult egy autó, belerontott a tömegbe, félreugrottunk, s vagy huszonöt méterre onnan megállt. Amikor ez megtörtént, hallottam egy puffanást, már ütöttek is bennünket. Nem mi támadtunk. Repültek a lábosok is, mert az asszonyok is beavatkoztak.

Zicsó szembekerült velem, felemelte a vascsövet, farkasszemet néztünk, de a keze a levegőben maradt, nem ütött meg. Viszont az apósa betakart egy vasvillával úgy, hogy bekékült a kezem. (Egy közbeszóló polgárőr: Akkor már persze nálunk is voltak szerszámok – amiket elvettünk tőlük!)

Amikor a másik Lakatos István (Bebó) házához értünk, ott várt minket a vasvillával. Akkor a fia, ifjabb Lakatos István (Mocsi) odarohant hozzá, és a kezébe adott egy pisztolyt. Elsőnek a Simon Tamásra csettintette el, aztán még kétszer a tömegre. De nem tudott lőni, mert valószínűleg nem volt benne lőszer. Én hét milliméteres kaliberűnek néztem, és azok a szerkentyűi mind megvoltak, ami egy pisztolynak van.

Ezután visszamentünk a községházához, de ifjabb Lakatos István (Mocsi) még Herceg Ferencet, aki csak nézelődött, megütötte a vasvillával úgy, hogy mindjárt elájult.”

Tibi, Bebó, Mocsi, Pisti mondja

A romáknak is vannak sérelmeik. És ők nem egészen úgy látták – tapasztalták – az eseményeket, mint Gláczer. A presszó előtti lovas kocsis affér például szerintük abból eredt, hogy Tóth Imréék el akarták gázolni Szigeti Pétert (Zicsó) és Rafael Jánost. Erre persze szó szót követett, Tóth Imre és a testvére leugrott a kocsiról – de hát Zicsóék bizonyultak erősebbnek.

Kálozon a gázsók gyűlölik a romákat, állítják egybehangzóan. Ez sem az első ilyen támadás volt ellenük: januárban a saját háza udvarán vágtak fejbe egy doronggal egy öregasszonyt (Cseppo), teljesen értelmetlenül. Cseppo ezután három hétig feküdt az intenzív osztályon, majdnem elvesztette a látását, még ma is kötés van a fején.

Zicsóra azért haragszanak annyira a polgárőrök is, meg a rendőrök is, mert történt a házában egy eset. Egy Pál Zsolt nevű – szekszárdi szolgálati helyű, de éppen szolgálaton kívül levő – rendőr ugyanis néhány héttel ezelőtt bevette magát Szigetiék portájára. Sötét volt, este tizenegy óra lehetett, amikor észrevették, hogy valaki ott bujkál. Nem is egyedül volt, hanem egy társával, az asszony látta meg. Kik vagytok, ordított rájuk Zicsó, de nem jött válasz, inkább pucoltak kifelé a „megfigyelők”. Igaz, a cigány ember félelmében oda is vágott nekik. Azok meg otthagyták a kabátjukat, a rendőrnek leesett a sapkája, azzal ment aztán Zicsó az ügyészségre: feljelentette őket magánlaksértésért.

Azon a bizonyos április 6-i csütörtökön sem puszta kézzel jöttek a polgárőrök, állítják a romák, hanem zetorból kiszerelt hidraulikacsővel, lánccal, mezőgazdasági szerszámokkal. Akinél nem volt semmi, még az is kapott útközben egy magyar házból egy vasvillát.

Tibi, a kisebbségi önkormányzat elnöke, azt sérelmezi leginkább, hogy őt is le akarták vinni a tett színhelyére. „Ha valakit bűncselekménnyel gyanúsítotok, jelentsétek fel a rendőrségen!” – mondta nekik.

Kálozon nyilván vajdai hivatalnak képzelik a kisebbségi önkormányzatot, amely a gázsóknak volna felelős – a romákért.

Legjobban a csuklyás embertől ijedtek meg, László Jánostól, két kocsma és egy vegyesbolt tulajdonosától. Csak a szeménél volt kivágva a fejére húzott valami, úgy nézett ki, mint a filmekben a hóhér – mondják.

Lehettek vagy nyolcvanan, mondja Pisti, az ő házához, a Táncsics utca 26.-hoz mentek egyenesen. Aztán őt ásóval fejbe vágták, igaz, kihozta a vasvillát, hogy legyen mivel védekezni. De kapott a jobb lábára, a bal kezére és a szájára is. A testvére, Lakatos Elvira hívta ki hozzá a mentőt, azok részesítették elsősegélyben.

Csúnya munka volt, leszámolás, önbíráskodás, állítják a romák. El akarják őket üldözni a faluból.

Éjszakai rendőrslussz

Először csak egy rendőrautó jött a faluba, valószínűleg a cigány asszonyok üzentek érte („telefonáljon a rendőrségre, mert nekünk nem kapcsolják, nem adnak vonalat”), aztán egy egész csapat. Maga a sárbogárdi rendőrkapitány, Horváth Ferenc alezredes is. Először is lezárták a ki- és bevezető utakat, bár Rafael Jánosnak még valószínűleg sikerült autóval elmenekülnie. (Őt azóta sem tudták elfogni, a szintén keresett Sztojka Jeromos pedig szívesen a fényképezőgépem elé is áll – elvégre nem vagyok rendőr.) Se ki, se be, slussz.

Éjjel beteglátogatók érkeztek Pécsről egy tízéves haldokló cigány kislányhoz. (A kislány leukémiás, a hasa hordónyira puffadt, az egész teste sötétlila, csontvázszerű, ujjnyi vastag, kidagadó erekkel. Néhány óránként morfiumot kap. Percekig nem tudok beszélni, miután visszatakarják.) Csak pár percet tölthettek el nála, aztán takarodniuk kellett.

Takarodniuk kellett, mert hajnalban, fél öt tájban megkezdődött a begyűjtés.

Addigra ugyanis már elcsendesedett Káloz. Nem kellett tartani különösebb ellenállástól. Jól ki van ez találva: az este a polgárőrök diktálták be a neveket az alezredes úrnak.

Nyári János Andor, a roma kisebbségi önkormányzat alelnöke nem az alvégen, a cigányok között, hanem bent a faluban, magyarok között lakik. Ezért nem mert azon az éjszakán otthon aludni: félt. Ám a lakását betörték a rendőrök, öt ajtót felfeszítettek, kiverték az ablakát. Végre Tibinél, az elnöknél találták meg a családjával együtt, kihúzták az ágyból, és azonnal ütötték. Hatalmas monokli díszíti az egyik szemét.

Nyári János Andor a közelében sem járt az összecsapásnak. Másnap Krasznai Józsefnek, a Magyarországi Roma Parlament ügyvivőjének, a Fejér Megyei Független Cigány Szövetség elnökének a telefonjára engedte el a rendőrkapitány: az országos roma kisebbségi önkormányzat megválasztására kellett mennie Szolnokra, szavazni. Ő volt az egyik Fejér megyei elektor.

Bebót a lakásában szedték össze, fiát, Mocsit egy kicsit odébb. Mindketten állítják, hogy végig verték őket, még bilincsben is. A fiatalkorú Mocsit azzal ijesztgették a Káloz és Sárbogárd között lévő dögkútnál, hogy lelövik, bedobják, és ott fog elrohadni. Aztán odabent háromszögbe állították a romákat, kihúzatták velük a cipőjükből a fűzőt, s amikor felemelték az egyik lábukat, a másikat kirúgták alóluk. És ütötte őket mindenki, aki a közelben volt.

A rendőrök feldúlták a haldokló gyermek lakását is, nagy rémületet keltve…

Bebónak eltört a keze, látleletet vetetett fel a székesfehérvári kórházban.

Őt meg a fiát a bíró szabadította ki, aki 24 óra elteltével nem rendelte el előzetes letartóztatásukat. De nyomozás folyik ellenük.

Negyedik társukat, a sokat emlegetett Zicsót Bebó egy pillanatra látta a rendőrségen. Szét van hasadva a feje – mondja.

További tények: a rendőrkapitány

„Csütörtök este kimentem én is a járőrrel Kálozra, és azonnal elmondtam Gláczer Miklósnak, hogy akár emberileg, akár etikailag megközelítve ezt a kérdést, mélységesen elítélendő, amit a polgárőrség csinált. Nem jogilag minősítettem ezt önbíráskodásnak, de bizony a szemet szemért, fogat fogért elv alapján kialakult cselekvéssorozat volt a tettük. Annak ellenére, hogy a polgármester azon a napon délelőtt az önkormányzati képviselők és a polgárőrök egy részével is beszélt, hogy hogyan rendezzék a helyzetet. (Stivi Zoltán polgármester viszont azt mondja, semmit sem tudott a dologról, senkivel nem beszélt az akcióról.) Tegyük hozzá, hogy a demonstrációban részt vevők 70 százaléka erősen illuminált állapotban volt.”

„Nekem sem a rendőrök, sem a parancsnokok nem jelentették, hogy valakit ütlegeltek volna. Akik fogdába kerültek, azokat az orvos megvizsgálta. Nyárival személyesen beszéltem, és én nem vettem észre az arcán semmi elváltozást. Azonkívül amikorra a megerősítés kiért, addigra elcsendesedett a falu, tehát nem volt indokolt senkivel szemben kényszerítő eszközt alkalmazni.” (Másnap ezt így módosítja: a rendőrök bilincset és egyéb kényszerítő eszközt alkalmaztak.) „A kéztörésről még csak nem is hallottam.”

Arra a kérdésemre, hogy valóban megfenyegették-e Mocsit, ifjabb Lakatos István fiatalkorút a dögkúttal, így válaszol: „Őt elő sem állították. Három ember lett előállítva.”

Hepiend nincs

A Raoul Wallenberg Egyesület Fejér Megyei Szervezete és a Fejér Megyei Független Cigány Szövetség nyílt levéllel fordult az éppen a megyeszékhely rendőr-főkapitányságára látogató köztársasági elnökhöz, dr. Világosi Gábor belügyminisztériumi államtitkárhoz és a megyei rendőrfőkapitányhoz. Ebben kérik, hogy hivataluk, méltóságuk, személyes elkötelezettségük latba vetésével lépjenek fel az ehhez hasonló etnikai konfliktusokkal szemben.

A Wallenberg Egyesület és a Roma Parlament jogvédő irodája – legutolsó értesüléseink szerint – feljelentést tett a székesfehérvári ügyészségen az „elbeszélgető” polgárőrök és az eljáró rendőrök ellen.

De ezek részletkérdések. A történet maga még néhány nemzedéken keresztül – attól tartok – folytatódik. Hepiend nincs.

Méltó átkot

Népszava, 2011. november 15., 05:14

Azt idézi egy tanulmányból a Magyar Hírlap publicistája a Kossuth tér 1944-es mintájú visszarendezése kapcsán, hogy József Attila "felnőttkorában nem nyomorgott, kommunista hitével tökéletesen megfért, hogy nagytőkések pénzelik, könnyelműen szórta a pénzt, és a barátai nem azért nem segítették, mert kőszívűek lettek volna, hanem mert egyszerűen nem lehetett rajta segíteni".

S ha már József Attilát így félreértettük - még kommunistának sem volt eléggé hithű szegény -, Szentesi Zöldi László újraértelmezi nekünk Adyt is. Aki "önző, hisztérikus, betegesen féltékeny ember, és igen hajlékony jellem volt". Polgári radikális, Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond barátja, aki az őszirózsás forradalom napjaiban táviratban köszöntötte Károlyi Mihályt, és lakásán fogadta a Nemzeti Tanácsot.

Ady Endre a Magyar Hírlap cikkírója szerint csak barátai fülbesugdosására nevezte "vad geszti bolondnak" Tisza Istvánt, az "úrnak, magyarnak egyként rongyot". Akinek - mármint a rongyembernek - hamarosan szobra áll majd a pesti parlament közelében. Ady pedig idegenszerű és magyartalan lesz ismét, kétes hitelű, "fülbesugdosós" barátokkal és szerelmekkel. (Értsük, ahogy értenünk adatik, de nem szívesen lennék a korabeli nagyváradi és budapesti zsidók helyében...)

Nem csodálom, hogy az államnacionalista lap szerzője nincs kibékülve a kozmopolita és antiklerikális Adyval, akit viszont egy internetes oldalon az egyik kommentelőm - eléggé el nem ítélhető módon - a legfontosabb mai szerzőnek nevez. Ady Endre a mi költőnk, a mi publicistánk, ahogyan József Attila és Petőfi Sándor is a mienk - ezeknek közük nincs hozzájuk.

Petőfire ugyan nem tér ki hosszan a cikkíró - éppen csak megemlíti -, pedig kitérhetne. Petőfi Sándor, a republikánus, lévén sokáig "kirekesztőleges" olvasmánya a francia forradalmak története, versében gyehennára vetné, azaz tűzbe dobná (majd megenyhülve legalább - helyesen - "régiségek közé" zárná) a jobboldalon szentnek nevezett királyi koronát, és hitet tesz a res publica mellett. Ne felejtsük el, hogy a piros-fehér-zöld háromszínű kokárdát, a mai értelemben vett nemzet megteremtését, a soknyelvű nép integrálását a politikai közösségébe, 1848-nak, távolabbról pedig a francia forradalmi mintának köszönhetjük.

Egy szó mint száz: a mi irodalmunk és a mi történelmünk idegen a most regnáló, úrnak, magyarnak egyként rongy orbánista hatalom, és a hatalom talpnyalói számára. Ezért is szeretnék józsefattilátlanítani és károlyimihálytalanítani a Kossuth teret, és visszaállítani az 1944-es állapotokat az ország szívében. Egyúttal adytlanítani és jászioszkártalanítani is a magyar irodalom- és politikatörténetet.

Szép lesz az 1944-es jogaiba visszaállított Kossuth tér, a kor eszméivel és szobraival. Csak egy igazi költő tudná szavakkal leírni, mennyire szép. Például a 67 éve, "véletlenül" éppen 1944 novemberében, a hősileg harcoló keresztény-nemzeti magyar keretlegények által Abdán tarkón lőtt Radnóti Miklós. Úgy is fogalmazhatunk - az ő szavaival - erről a reinstallált 1944-ről, hogy "méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás".

Hell István újságíró

Nem általában "a cigányok" probléma. A cigányvita folytatódik

Hírszerző - 2011. november 13.

Nagyra becsülöm Ungváry Rudolfot munkássága és közéleti szerepvállalása miatt is, ráadásul a – jelző nélküli – „nemzet” szó definíciós-jelentéstani problematikája mellékszálnak is látszik a Hírszerző által elindított, a magyarországi cigányok jövőjéről szóló vitában, mégsem volna okos dolog, ha hallgatnék arról, hogy néhány kérdésben mennyire nagyon nem értünk egyet.

Ungváry felhívja a figyelmemet arra, hogy a politikai nemzetfogalom mellett létezik a „kulturális nemzet” kategóriája is. Néhány történelmi példa valóban igazolja, hogy a múltban egyes, önálló államiságra törekvő népek – például a hol a porosz, hol az orosz állam fennhatósága alatt élő lengyelek, vagy a történelmi Magyarország egyes nemzetiségei, etnikai csoportjai, románok, szlovákok, szerbek és mások, időnként még a magyar ajkú székelyek is – nemzetnek hívták magukat. Hasonló a helyzet a szeparatista baszkokkal és más népekkel is, ma is.

Ezt a romantikus szóhasználatot a huszonegyedik században, a huszadik századi nagy háború és népirtás után, az egyesülő Európában mégsem javaslom fenntartani. Egyrészt azért, mert ha a nemzet szót használjuk, hallgatóink nem mindig tudják, hogy miről beszélünk. Másrészt azért, mert a mai parlamenti jobboldal pártjai (az „egyatábor”) olyan sunyi módon élnek vissza a – jelző nélküli – „nemzet” szó sokak fejében bizonytalan, ködös, és módosult tudatállapothoz vezető szemantikájával, hogy az már nemcsak a megértést veszélyezteti, de viszálykodást is szít az egyes politikai táborok között. Sőt talán az egyes politikai táborokon belül is. Sőt a nemzetközi fórumokon is.

Számomra és a világ nagyobbik része számára a nemzet „politikai nemzetet” jelent, a „kulturális nemzet” neve pedig: etnikum. A francia hivatalos nyelv még ennél is tovább megy. A Francia Köztársaságban mindenki franciának számít, aki francia állampolgár – beleértve a marokkói származású muzulmánokat és a zámolyi romák Strasbourgban született gyerekeit is –, de a franciául beszélő svájciak vagy belgák: svájciak, illetve vallonok. Ők ugyanis legfeljebb „frankofonok”, de nem a francia nemzet – a köztársaság – részei, illetve tagjai.

Amikor egyes uniós országok politikusai – az egyesülő Európa, egy elképzelt Európai Egyesült Államok eszméjével szemben – „nemzetek Európájáról” beszélnek, akkor az önállóságukat, függetlenségüket legalább részben, de minél teljesebb mértékben megőrző országok / államok Európájára gondolnak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez szintén országok / államok, nem pedig etnikumok csatlakoznak: az ENSZ tagállama Magyarország és Izrael, de nem tagja a világ magyarsága vagy zsidósága. Az ENSZ-hez – United Nations – való csatlakozás általában az önálló államiság elismerését is jelenti a világ közvéleménye szemében.

A világ minden útlevelében szerepel a nation / nationality rovat, és ez minden útlevél-tulajdonosnak az állampolgárságát jelöli. A Nemzeti Bank – ahol ilyen létezik – mindenütt az állam / ország jegybankját jelöli, amelynek – egyebek mellett – kötelessége őrködnie a nemzeti valuta, azaz az adott ország pénznemének értékállóságán.

A „kulturális nemzet” jelentését pedig jól tartalmazza az „etnikum” szó, és az utóbbit senki sem téveszti össze a politikai nemzet fogalmával. Az etnikai hovatartozás valójában minden ember identitásának a része – akárcsak a nemi azonosságtudat, vagy a személyiség egyéb jellemzői, például a bal- vagy jobbkezesség, a világnézeti-ideológiai-politikai nézetek összessége, és még ezernyi más szubjektív és bensőséges dolog –, és jól elkülönül a honpolgárság, más szóval a nemzeti hovatartozás objektív kategóriájától. Még akkor is, ha sokan vannak kettős-többes etnikai identitású vagy egyszerre több állampolgárságú emberek is. Etnikumon természetesen közös nyelvű és többé-kevésbé közös kultúrájú és közös hagyományokkal rendelkező népességet értek, amelynek tagjait a közös etnikai tudat fűzi egybe.

„Miközben Hell István rámutat, hogy nincs egységes cigány nyelv, azt írja, hogy a »romani anyanyelvű – tehát különböző cigány nyelvjárásokat beszélő – cigányság…« Akkor most van-e vagy nincs egységes cigány nyelv?” – kérdezi Ungváry Rudolf, majd így folytatja: „A jiddis nyelv nem zsidó nyelv – is?”. Egységes romani (cigány) irodalmi és köznyelv nem létezik, létezik ellenben sok cigány, más szóval romani – köztük a Magyarországon elitnek számító lovari – nyelvjárás. Viszont a magyarországi romák többsége kizárólag a magyart beszéli – annak mindenféle nyelvjárását –, egy kis csoport pedig a magyaron kívül egy régies és elszigetelt román dialektust. Ez utóbbit valóban összehasonlíthatjuk a jiddissel, régi néven: zsidónémettel, és nevezhetjük, mondjuk, cigányrománnak is, de a magyar nyelv attól még magyar marad – ahogyan a német, a francia, a spanyol is ugyanaz marad –, attól, hogy sok roma is anyanyelveként beszéli. Én ebben semmi politikai inkorrektséget nem látok.

*

Más. A vitához kapcsolódó kommentek egy része konkrét cselekvési tervet követel a vitázóktól, amellyel megvalósítható a magyarországi romák integrációja. Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék mondani. Az egyik, hogy a magyarországi romák integrációja és dezintegrációja – a társadalom magasabb osztályaiba való befogadása, és az onnan való kirekesztésük – egy időben és a szemünk láttára zajlik. Nem szabad úgy elképzelni a romaintegrációt, mint valami kollektív eseményt. A cigányok – a megfelelő feltételek megléte, illetve hiánya esetén – egyenként, illetve családonként integrálódnak a társadalom magasabb presztízsű rétegeibe, és egyenként – bár néha tömegesen – hullanak ki onnan.

A másik az, hogy ezek a feltételek közismertek. A munkanélkülieknek munkára van szükségük, a gyerekeknek és az aluliskolázottaknak színvonalas és kirekesztés nélküli oktatásra és szakképzésre. Továbbá: a társadalmi szolidaritásnak nem a középrétegek, nem is a „kisemberek”, hanem a leges-legszegényebbek megsegítésére kell koncentrálódnia – a „kisemberekkel” való szolidaritás ma bőven meghaladja az ország teherbíró-képességét –, a bűncselekmények elkövetőit törvény elé kell állítani, az áldozatokat pedig meg kell védeni. A rasszista, szélsőséges pártok bejegyzését a háború utáni békeszerződésre apellálva az ügyészségnek kell megtámadnia a bíróságon, és minden helyen, minden időben fel kell lépni – akár büntetőjogilag is – a diszkriminációval szemben. Nem vagyok híve a származás alapján való előnyös megkülönböztetésnek (affirmative actionnek, „pozitív diszkrimináció”-nak) sem.

Hiszen nem általában „a cigányok” a probléma, hanem a munkanélküliség, az aluliskolázottság, a mélyszegénység, a bűnözés és a rassz szerinti – kinek előnyös, kinek hátrányos – megkülönböztetés. Az integráció pedig nem más, mint – politikai értelemben vett – nemzetszervezés.

A cigány nemzet fából vaskarika

Hírszerző, 2010. október 20.

„Ha épület a műalkotás, akkor ez a vers romhalmaz” – írta József Attila pályatársa, a katolikus papköltő, Mécs László egyik művéről. Ha a politikai publicisztikának meg kell állnia a saját lábán, akkor Forgács vitaindítója eldől – mondom én Forgács István cikkéről (Ha ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek). Egyszerűen azért, mert a szerző látomásaival ellentétben nem attól cigány valaki – mint ahogy nem is attól „etnikai” magyar, német vagy hottentotta –, hogy más népeket lenéz, gyűlöl, vagy más népektől idegenkedik, esetleg rosszul tanulnak a gyerekei. És persze nem is attól, hogy nem, hogy éppen ellenkezőleg gondolkodik. Vagyis nem a politikai és/vagy morális alapállásától, nézeteitől, preferenciáitól –, hanem… mitől is?

„Senki sem választ magának szabadon identitást” – mondta pár éve kávézás közben egy genetikusan (azaz történetileg) anarchista-konzervatív-liberális-szélsőmarxista filozófus e sorok írójának egy lipótvárosi eszpresszóban. Igaza lehetett (és a kávémat is kifizettettem vele). A saját etnikai tudatát a legtöbbször – például anyanyelvével, esetleg genetikai jellemzőivel, bőrszínével, családi hagyományaival, szokásaival, vallásával vagy a nagymama régi receptjeivel együtt – örökli az ember. Máskor – ritkábban – hat évesen az iskola küszöbét átlépve tudja meg a társaitól, hogy cigánysága jelent valamit – noch dazu valami rosszat –, és ezt addig verik a fejébe, amíg elhiszi. (Vagy nem, és megpróbálja festeni magát, mint a VII. kerületi állatorvos X., az állami hivatalban dolgozó jogász doktor Y., a több száz tanár Z – és í. t., beleértve Forgács István választását is. De sem az egyik, sem a másik választást nem nevezném szabadnak.)

Az etnikai tudat nem jelent közös értékeket, morális szempontokat, ahogyan azt Forgács tételezi – a tolvaj magyar is magyar, és a tolvaj cigány is cigány, ha hisz a saját magyarságában vagy cigányságában –, és természetesen ahogyan nem létezik Cigányország, úgy nincs „cigány nemzet” sem. A nemzet ugyanis politikai, nem pedig etnikai közösség. (Az volt 1848 előtt is, a nemesi nemzet idején, és utána is, amikor nemcsak a magyar nép, hanem a „tótajkú és az oláhajkú magyarok”, azaz az etnikai kisebbségek is részeivé váltak. A mai magyar nemzetnek is része minden honpolgár, akár magyar, akár német vagy szlovák, akár cigány.)

Az Orbán-kormány által favorizált etnikai nemzetfogalom röviden szólva náci találmány, nem kellene Forgács Istvánnak még szóhasználatában sem alkalmazkodnia hozzá. A magyar nemzet azonos jogú tagjai mindazok az itt élő, és munkájuk, jövedelmük után itt adózó országlakosok – etnikai tudatuktól, származásuktól, kulturális beágyazódásuktól, világnézetüktől és morális értékrendjüktől függetlenül –, akik saját államukat a saját, néha akár üres zsebükből is fenntartják, és ezért cserébe egyenlő honpolgári jogokra tarthatnak igényt. Talán másnak is feltűnt, hogy a fideszes kormány az elcsatolt történelmi nemzetrészeknek csak a magyar etnikumú kisebbségére tart igényt – az egész egykori nemzet újabb generációira nem.

A „national” szó magyarul – hogy pontosan értsük – annyit tesz: országos. A „nationality”: honpolgárság. A „nemzet” szó etnicista, etnonacionalista értelmezése puszta populizmus és hisztériakeltés. Sohasem volt, és sohasem lesz olyan „magyar nemzet”, amelynek csak az etnikai magyarok a tagjai. Ezért a „cigány nemzet” is fából vaskarika.

*

Az persze igaz, hogy „magyarországi cigány társadalom”, más szóval egységes magyarországi roma közösség sem létezik. A jórészt magyar anyanyelvű, nyelvileg-kulturálisan asszimilálódott „magyarcigány” (romungro) népességnek már csak a töredéke beszéli az egykor széles körben elterjedt kárpáti cigány nyelvjárást. Etnikailag mást jelent cigányul beszélő cigánynak (lovárnak, másárnak, csurármak, bugárnak, cerhárnak, colárnak, kherárnak, drizárnak, khelderásnak, gurvárnak stb.) lenni – a felsoroltak többsége úgynevezett „oláhcigány”, vlashicko rom –, és megint más a román anyanyelvű beások esete (hogy a hagyományosan mutatványos, céllövöldés, hárfás, cirkuszos „németcigányokról”, azaz a szintókról most ne is beszéljünk). A népszámlálási kérdőív anyanyelvi rovatában megemlített „cigány” nyelvek közé – például, hogy mást ne mondjak – nem sorolható be a beás nyelv, hiszen az egy román dialektus (ennyi erővel a palóc is lehetne „cigány nyelv”, mert sok cigány beszéli, akárcsak a többi magyar nyelvjárást).

Ha tehát szigorúan vesszük, akkor a magyarországi cigányság nem egy, hanem legalább három, de inkább több etnikum. El is mondják sokszor – akárcsak Forgács István –, hogy ők „nem olyanok”. Erről az archaikus házasulási szokások – a törzsi endogámia és a családi-nemzetségi exogámia szabályai – is tudósítanak (ahol még egyáltalán úgy-ahogy érvényesülnek). Azért sem létezik magyarországi cigány közösség, mert a romák közösségtudata a történelem folyamán soha nem lépett túl saját családjuk, nemzetségük és törzsük határain.

Persze cigányok attól még vannak, ha nincs is közös nyelvük vagy etnikai tudatuk. Ők azok, akik – talán az angliai, skóciai és írországi cigányok kivételével – rasszjegyeikkel is tanúsítják őseik indiai eredetét. (Ellentétben a magyarokkal, akik, hogy úgy mondjam, genetikailag tótok: biológiailag nem a honfoglalóktól, hanem más, jórészt európai népek tagjaitól származnak – éppen csak a nyelvük nem árja, azaz indoeurópai, hanem finnugor. A cigányok nyelve viszont árja.)

*

Magyar Kornélia cikke (Integrációt, ne asszimilációt!) az elmúlt két évtizedben sokat tárgyalt, de ma már kissé közhelyes témát idéz fel. Valóban mást jelent az integráció szó, mint a nyelvi-kulturális asszimiláció, de… Egyrészt a cigányok túlnyomó többségének nyelvi-kulturális asszimilációja Magyarországon jórészt lezárult tény. A mi romáink 80-90%-a csak magyarul beszél, ugyanolyan divat szerint öltözik, és ugyanazokat az ételeket főzi, mint a többségi lakosság, és ugyanazokba a templomokba nem jár. És rohamosan asszimilálódik a maradék 10-20% is. (Magyarul nem beszélő cigányok már jó száz-százötven éve nem élnek Magyarországon.) Másrészt az asszimiláció nem teszi lehetetlenné az integrációt, nem az ellentéte, hanem – esetenként – akár az egyik kísérő jelensége is lehet annak. Aminthogy a legtöbbször az is.

Mindazonáltal a romani anyanyelvű – tehát különböző cigány nyelvjárásokat beszélő – cigányság még mindig messze a legnagyobb anyanyelvi kisebbség Magyarországon, létszámuk a legutóbbi népszámlálási adatok szerint is meghaladja a német vagy a szlovák anyanyelvű honpolgárokét, sőt az összes nem magyar anyanyelvű beszélőét együttvéve is.

A roma integráció mint imperatívusz nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, mint hogy a Magyarországon származásuk és rasszjegyeik alapján romának tekintett népesség tagjai jogilag, társadalmi presztízsüket, iskolázottságukat, szakképzettségüket, anyagi körülményeiket, lakhatásukat, foglalkoztatottságukat, egészségi állapotukat és halandóságukat tekintve, valamint a bűncselekmények elkövetői és sértettjei között (azaz összefoglaló szóval: szociálisan)  a mainál közelebb kerüljenek a nem cigány – magyar vagy nem magyar – többséghez. Vagyis a mainál jobban beágyazódjanak a magyar társadalomba.

Bár a magyarországi Kemény–Havas–Kertesi-féle, rendszeresen megismétlődő cigányvizsgálatokhoz fogható más országokban nem volt, és nincs, az a személyes benyomásom, hogy a magyarországi cigányság integrációja a fenti szempontokat és körülményeket tekintve messze a leginkább megvalósult ebben az európai régióban. A magyarországi cigányok – minden tragikus lemaradásuk ellenére – tanultabbak, szakképzettebbek, kevésbé szegregáltak, egészségesebbek, hosszabb életűek, mint a szlovákiai, romániai, szerbiai, boszniai, moldáviai és bulgáriai romák, több köztük a foglalkoztatott, és kevesebb a bűnelkövető. Magyarországon – hála Mária Terézia cigányrendeletének és Rákosi Mátyás fekete színű (a csavargókat megkülönböztető) személyi igazolványának – nincsenek vándorló romák (ellentétben a Balkán országaival és például Franciaországgal). A születéseket nálunk mindig anyakönyvezik, és az állandó lakhelyeket az esetek túlnyomó részében regisztrálják, ezért – hacsak az iskolák másképpen nem döntenek, például „magántanulóvá” nem nyilvánítják őket – mindenki bekerül az alapszintű oktatásba, és az egészségügyi ellátásra a regisztrált munkanélküliek is jogosultak. Nincs ez mindenhol így.

De mindegy is: a magyarországi romák minden eddiginél teljesebb integrációja ha könnyebb feladat is, mint a fentebb idézett országok cigányaié, nem kevésbé fontos, és nem kevésbé sürgető. A mi cigányaink is 15-20 évvel korábban halnak meg, mint a mi gázsóink, a magyarországi munkaképes korú cigány lakosság 80-90%-a is nyilvántartott vagy nem nyilvántartott munkanélküli, illetve alkalmi feketemunkás, és jelentős részük nem, vagy nem megfelelő tudással – alkalmasint funkcionális analfabétaként – végzi el a 8 általánost. Nálunk is kevesen kerülnek érettségit és/vagy szakképesítést adó középiskolába, és a mi romáinknak is mindössze 2%-uk jut el a felsőoktatásig. Jelentős részük él a világtól elzárt aprófalvakban, egykori bányász- és munkáskolóniákon, cigánytelepeken vagy városi gettókban, és – bár erről nincsenek adatok – a többségi lakosságnál sokkalta többször válnak bűnelkövetővé, illetve bűncselekmények sértettjeivé és áldozataivá. És ez nálunk is tűrhetetlen.

*

Mi a teendő? „A kultúra elsajátításának, a társadalomba való beilleszkedésnek, az integrációnak elsődleges színtere az általános iskola, azon belül is az alsó tagozat” – írja Magyar Kornélia. Kétségtelenül sokat számít a jövő nemzedék – a rendszerváltás hajnalán munka nélkül maradt, jelentős részben cigány népesség unokái – minőségi és integrált iskolai oktatása és erre épülő szakképzése. Sokan hiszik, hogy ez az a láncszem – hogy lenini hasonlattal éljünk –, amelyet megragadva megmozdíthatjuk a problémák (a diszkrimináció, a presztízshiány, az aluliskolázottság, a korai halandóság, a kriminalitás, a munkanélküliség) egész láncolatát.

Csakhogy – és ezt nyilván Magyar Kornélia is tudja – a problémahalmaz, a „lánc” sokkal súlyosabb annál, hogy egyetlen szeménél fogva felemelhessük. Frontális, a kirekesztettség minden elemét „megtámadó”, parlamenti és kormányzati ciklusokon átívelő társadalmi program nélkül lényegi eredményekre nem lehet számítani.

Lehet beszélni a romák – külön-külön minden felnőtt cigány ember – személyes felelősségéről, ahogyan ezt Forgács István teszi. De társadalmi kérdéseket nem old meg, így a roma integrációt sem fogja megoldani, ha csak odáig jutunk a kibeszélésben, hogy „ők a hibásak”. Ma az ország 7-8%-a a „hibás”, de pár év múlva a mai iskolás korú hányad, mondjuk 20-30% lesz az, pár évtized múlva pedig talán a többség – anélkül, hogy bármi is történne. Az integráció elhúzódása, elodázása előbb-utóbb mély szociális válságba sodorja az egész országot. Hét-nyolc százalékos terhet talán még elbír ez az ország, de 20-30 százalékosat aligha, 40-50 százalékosat pedig már biztosan nem. Bárki is a hibás. A roma integráció a „polisz” ügye, tehát politikai kérdés, azok felelőssége, akik hivatásszerűen űzik a hatalom- és felelősségipart. Vagyis a hatalom birtokosaié.

Hell István

A vendég szereti Salgótarjánt

Hell István

Tarjáni Városlakó, 2006 / 1.

Történelmileg úgy alakult, hogy e sorok írója sokfelé járt, sőt lakott már Magyarországon (és sokfelé utazott külföldön is), amíg pár évvel ezelőtt a budapesti Józsefvárosba költözött.

„It’s a wonderful world”, a világ gyönyörű – mondhatom Luis Armstrong dalszövegével. Éppen az benne (mármint a világban) a csodálatos, hogy sokféle, sokszínű, egymás mellett és egymással kölcsönhatásban élő etnikai, világnézeti, regionális és más kultúrák és szubkultúrák bonyolult szövevénye. Persze hogy más érzés egy párizsi kávéházban éjszakázni öreg trockista forradalmárokkal és újságírókkal, mint a jereváni piacon olyan „igazi” rablóhúst enni, amelyet szárított tehéntrágyán sütöttek, és ez különös zamatot ad neki. És persze más íze van az öcsödi – azóta megszűnt – cigánytelepen, a Gödörközben Huttyám és Annus sündisznó-pörköltjének, mint a washingtoni – tulajdonképpen kisvárosi – Georgetown marhahúsos szendvicsének, vagy a meleg – homoszexuális, szivárvány színű zászlót lobogtató – kávéházak „vörös sörének” (red beer) a 15. és a 17. utca környékén.

A maga nemében mindegyik „igazi”, mint Közép-Oroszországban a kvasz és a nyírfalé (berjozovij szok). Röviden: a világ mindenütt „igazi” és gyönyörű.

Itt, Nógrádban, a Karancs és a Medves alján a vargányagomba az „igazi”. A vendég, aki Budapestről jár ide a hétvégi telkére, talán a Tesco bejáratánál találkozik vele először, ahol egy fiatal cigány férfi árulja tele vödörrel,amíg el nem kergetik a parkoló autók közé. (De megfelelő időjárás esetén vehetünk „igazit” a vasútállomáson és a piac bejáratánál is, csempészett viperával – azaz elektromos sokkolóval –, szlovák borovicskával és tejcsokival, román „pamut” férfizoknival, rózsaszín női bundabugyival és hasonló alkalmi árukkal egyetemben.)

A vendég körülbelül 30 éve tudja, hogy itt – konkrétan a Somoskő környéki erdőkben – a vargányagomba az „igazi”. Akkor egy helyi rajztanárral szedtünk gombát itt éhező diáktársunknak és feleségének. Az egykori rajztanár ma híres, díjakkal jutalmazott festőművész, sőt „művészprofesszor”.

A vendég, nem lévén itt, Salgótarjánban sem lakása, sem hivatalos „illetősége”, csak kívülről ismeri a várost: az utcákat, egy-két sörözőt, és ismerősöket, barátokat, akikkel ilyen helyeken lehet összefutni. Egy politikus, egy tanár, egy bíró és egy joghallgató, új, esetleg alkalmi, futó ismeretségek.

A vendég szereti ezeket az utcákat, a jól megtervezett, már-már felvidéki nyaralóhelyhez hasonlító várost. Elképedve nézegeti az elhagyott gyártelepet, a város környéki telkeken még itt-ott fellelhető csilléket, amelyekben ma esővizet tárolnak: egy megszűnt világ rekvizitiumait.

Salgótarján és környéke a rendszerváltással katarzison esett át, s a katarzis után egyszerre maradt az itt élőkben valami halvány felszabadultság és még halványabb fájdalom. Sok a szegény, és a szegények és gazdagok között igazságtalanul van elosztva a pigment, a bőr színezőanyaga: túl sok a szegények (az aluliskolázottak, a munkanélküliek, a bűnelkövetők, a betegek) között a cigány, és kevesebb a pigmenthiányos gádzsó.

Ha már itt tartunk: Nógrádban élnek az ország legkülönlegesebb „magyarcigányai” is. Tudnivaló, hogy az ország romungrói (rom: cigány, ungro: magyar) már vagy száz éve nem, vagy alig beszélnek cigányul, ellentétben az úgynevezett „oláhcigányokkal” (vlashiko rom). De Nógrád különleges, itt még vannak családok, akik beszélik a már szinte kihalt kárpáti cigány dialektust, amelyből sok magyar szó is származik. Nemcsak a kaja meg a pia, a csaj és csávó, hanem a verda (verda: kocsi) és hóhányó is (hohamno, hohano: csaló, hazudós, semmirekellő).

Egy, a környékről származó cigány színésznővel és édesanyjával pár éve a Magyar Televízió egyik stúdiójában beszélgettem erről.

Valójában nem ismerem jól Salgótarján gazdasági helyzetét, lehetőségeit, de nagyon bizakodom abban, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után némi ipari-gazdasági szerkezetváltással új arculattal születik újjá a megyeszékhely.

A város nagyon alkalmas arra, hogy idegenforgalmi és kereskedelmi központ legyen: a somosőújfalui határátkelő az egyesült Európában már nem elválaszt, hanem – ahogy mondani szokás – összeköt. Nagy jövője lehet itt az oktatásnak, a tudományos kutatásnak, a kulturális életnek, a művészeteknek is. Mindez nemcsak pénzkérdés, elsősorban inkább a bátor szemléletváltás kérdése. Talán még nyitottabb lehetne a város.

Talán lehetne itt-ott egy-egy internet-kávéház (most a könyvtárban lehet internetezni), talán lehetne informatívabb és interaktívabb a megyei lap, élőbb a helyi kommunikáció.Az utóbbi években gyakran megfordultam a kelet-franciaországi Strasbourgban. Az elzászi városból a Rajnán (és a Rajna-csatornákon) keresztül a németországi határ „légiesülése” óta helyijáratú autóbusz jár át a legközelebbi német városba, amelyen sokan járnak egyszerű helyi buszjeggyel vagy bérlettel dolgozni és bevásárolni a közeli német kisvárosba, Kehlbe, és onnan Strasbourgba. (Kehl vasútállomásán keresztül menekült el a náci birodalomból a híres bécsi pszichoanalitikus, Siegmund Freud a vészkorszak idején.)

Talán megoldható lenne, hogy hasonló helyijárat közlekedjen Salgótarján és a szlovákiai Fülek között is: talán még a nyomornegyed közepébe állított füleki vár is megmenthető volna a könnyebb közlekedéssel.A budapesti embernek Salgótarján és környéke: a vidék üdesége. Igaz, a közelben található Magyarország leghidegebb pontja, a környék kiskertjei mégis tele vannak roskadozó gyümölcsfákkal és zöldségnövényekkel.

A budapesti ember szeret vidéki lenni: metszeni a gyümölcsfákat és a szőlőt, kapálni és permetezni, hajnaltól késő estig madárhangokat hallgatni, délben kakukkot és szarkacserregést, este tücsökciripelést, forró májusi éjszakákon delíriumba esett fülemilét, és szeret a Nagygöncöl, a Kassziopeia és a Drakón alatt sötét vörösbort szürcsölni a város környéki kertben.

A vendég szereti Salgótarjánt.

Ebben a helyzetben

Senki nincs abban a helyzetben – sem Magyarországon, sem azon kívül –, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek akaratát, márpedig a magyar emberek világosan és egyértelműen kifejezték az akorlátozásákaratukat tavaly tavasszal, amikor az ország megújítására és átszervezésére adtak világos felhatalmazást a kormánynak – ezekkel a szavakkal reagált Szijjártó Péter azokra a kritikus nyilatkozatokra, amelyeket a Magyar Köztársasággal szövetséges országok politikusai és vezető tisztviselői fogalmaznak meg mostanában a kétharmados parlamenti többség önkényuralmi törekvéseiről, a magyar honpolgárok szabadságjogainak ról.

Hell István| Népszabadság| 2011. augusztus 6.

Hogy jobban értsük: a fentieket Orbán Viktor üzente szóvivője útján a magyar demokráciáért aggódó politikai és katonai szövetségesek képviselőinek, köztük Thomas Meliának, az Egyesült Államok helyettes külügyi államtitkárának. És persze a hőn szeretett magyar népnek. Belekeverve érvelésébe a „nemzeti konzultációnak” nevezett – szerintem senki által nem kontrollált, viszont az adófizetők pénzének milliárdjait elherdáló és adatvédelmi jogszabályokba ütköző – manipulatív kampányfogást, ahogy mondják: parasztvakítást is.

Orbán Viktor azonban téved helyzetünk meghatározásában, és ezt a tévedését kell hivatalból szajkóznia szóvivőjének. Nincs igazuk. Bármit is értsenek az épülő önkényuralom védelmezői „a magyar emberek akaratán”, igenis, mindenki abban a helyzetben van, hogy vitathatja ezt az imaginárius akaratot. Egyrészt azért, mert az embernek, bárkinek, Magyarországon és azon kívül is, legyen az illető amerikai helyettes államtitkár, német kancellár, európai parlamenti képviselő, magyar munkanélküli vagy cégtulajdonos, vele született joga van saját véleménye megfogalmazásához és közzétételéhez a rendelkezésére álló közegben, a kocsmaasztalnál, a sajtóban vagy a hírügynökségek hálózatán keresztül. Ezt jelenti a vélemény, a szólás és a sajtó szabadsága, és ezen a helyzeten semmiféle generális – vagy ahogyan suszternyelven mondják: sarkalatos – törvény nem képes változtatni egy talpalatnyit sem.

Másrészt azért is téved a legfőbb magyar instancia és szinkronhangja, mert olyan, hogy „a magyar emberek akarata”, egyébként sem létezik. A legutóbbi parlamenti választásokon győztes pártot a választásokon részt vevők alig több mint a fele, a választópolgároknak egyharmada támogatta, a programját pedig senki nem is támogathatta, mivel az akkor még lényegében ismeretlen volt. Az aktív választópolgárok közel fele más politikai akaratra szavazott. Szocialistára, nemzetiszocialistára, zöld-alternatívra vagy bokrosista-liberálisra.

Ehhez még tegyük hozzá, hogy a „magyar emberek” többen is vannak (és a honosítás nélküli honosítás után is többen lesznek), mint a magyar választópolgárok, és kevesebben is (mivel a nem magyar identitású állampolgárok is szavazhatnak nálunk, miként a nem román, hanem például magyar identitású állampolgárok Romániában). Mindebből nyilvánvalóvá válik a miniszterelnöki szóvivői beszéd éretlen hamissága.

Végül azért sem létezik a „magyar emberek akarata”, mert még a Fideszhez hű egyharmad sem gondolja mindenről ugyanazt. Például az előző ciklus garázda politikusi kordonbontásáról, a politikai ellenféllel visszamenőleges hatályú törvénnyel való leszámolásról, a mai kormányfő környezetével is kapcsolatot tartó egykori utcai söpredék egyes tagjainak büntethetetlenségéről, a tankötelezettségi korhatár leszállításáról, az erőszakkal – egyéb célra – „kölcsönvett” nyugdíj-megtakarításokról, a korporatív, Mussolini mintájú fasiszta államról, a munkatáborokról és a médiának, a közbeszéd közegének állami dominanciájáról. De nem élek vissza a Népszabadság korlátos terjedelmével, és itt abba is hagyom a felsorolást.

Nem vagyunk egyformák, nem gondolhatjuk mindig mindenről ugyanazt (sőt néha egészen mást gondolunk), és az intim, senki másra nem tartozó magyarságtudat csak része személyes identitásunknak, kevés köze van politikai nézeteinkhez. Nem a magyar etnikum tovább nem osztható atomjai vagyunk, hanem ellenkezőleg: a magyarság a mi személyes identitásunknak csak az egyik – bensőséges, mert etnikai – eleme a nemzeti, világnézeti, vallási, politikai, szexuális, szakmai és sok-sok egyéb identitásképző tényezővel együtt.

Hozzá illő tisztelettel javaslom Szijjártó Péter munkaadójának, hogy vegyen vissza a „magyar emberekre” való hivatkozásból, mert nincs abban a helyzetben – ő, az ország, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke! –, hogy akár csak szóvivője által ismásokra hárítsa saját felelősségét.

A szerző újságíró

Tudják, de nem teszik

Miközben az elmúlt hónapokban a kormány a legszegényebbeket sújtó ötletekkel, jogszabályokkal és nyilatkozatokkal borzolta az emberi jogokra érzékeny hazai és külföldi megfigyelők idegeit – köztük a legijesztőbb talán a nyugdíjas rendőrök és katonák által felügyelt, éhbért is alig fizető állami kényszermunkatáborok ideája volt –, aközben az Európai Parlament elfogadta a fideszes néppárti Járóka Lívia képviselő előterjesztését „Az Európai Parlament állásfoglalására irányuló indítvány a romák integrációjának európai uniós stratégiájáról” címmel, azaz az „európai romastratégiát”.

Hell István| Népszabadság| 2011. július 27.

Az előterjesztés a végjegyzetek és a csatolt bizottsági állásfoglalások nélkül is mintegy 120-130 ezer betű terjedelmű tömör szöveg, amely kétségtelenül nem a legalkalmasabb nyári olvasmány. Politikai tartalmában viszont lenyűgözően elvszerű és gyakorlatias egyszerre, az emberi (valamint női és gyermeki, kisebbségi és szociális) jogok és szabadságok garanciáin alapul, és határozottan fellép az európai romák kirekesztésével és hátrányos megkülönböztetésükkel szemben. Jól illusztrálva a külföldön demokratikus lárvát viselő, itthon viszont szabadságellenességben a Jobbikkal vetélkedő Fidesz-kormány tudathasadását: az egykori liberális párt antiliberális utódpolitikusai az európai valósággal, önmagukkal és a választóikkal való szembenézéstől félnek a leginkább –ezért menekülnek lázas semmittevésbe és pótcselekvésekbe.

Fő érdeme a dokumentumnak, hogy bár az Európában élő mintegy 8-12 millió roma integrációja a tárgya, nem kezeli egységes tömbként a cigányságot, és nem is választja el a romákkal kapcsolatos problémahalmazt az egyes válságos helyzetű kistérségeknek a romákkal megegyező gondokkal élő, de más etnikumú lakóinak a problémáitól. Azaz a roma dezintegrációról szólva nem etnikai alapú „pozitív diszkriminációs” megoldásokat javasol, hanem a szó teljes értelmében vett szociális (társadalmi) deszegregációt mindazok számára, akik a perifériákon jelen lévő nyomort és diszkriminációt – a velük együtt járó egyéb hátrányokkal – elszenvedik. Ez bátor, ambiciózus és becsületes megközelítése a mindenféle nemzetszervezésnek, társadalmi integrációnak.

A romák szegregációja Európa minden országában megoldandó gond, de más a súlya és a jellege keleten, ahol – mint a Balkán egyes országaiban – milliós nagyságrendben élnek cigány közösségek, és esetenként anyakönyvezésük, állampolgárként való bejegyzésük is elmarad, így a szociális, egészségügyi és egyéb ellátásokból (és a választói névjegyzékből) is kimaradhatnak, és más nyugaton, ahol lélekszámuk kisebb, és inkább a vándorló – francia nyelvterületen „nomádnak” nevezett – életmódjukból fakadó konfliktusok okoznak nehézségeket (például a gyerekek folyamatos iskolai oktatásának zavarait).

Az előterjesztés a bevezetőben hosszan sorolja az idevágó uniós és egyéb dokumentumokat, nemzetközi szerződéseket és irányelveket, és felhívja az Európai Bizottságot, hogy integrációs cselekvési tervet terjesszen a tanács elé. Olyan tervet, mely – figyelembe véve, hogy „a roma közösségek megkülönböztetés és/vagy gyakori előítéletek áldozatai (...), és hogy ezt a helyzetet a munkahelyek elvesztését eredményező jelenlegi gazdasági és pénzügyi válság is súlyosbítja” –a megfelelő uniós alapok felhasználásával előmozdítja a roma közösségek nemzeti (azaz országos), regionális és helyi integrációját. Kiemelt területnek javasolja az alapvető jogok, a megkülönböztetésmentesség, az egyenlőség és a szabad mozgás garanciáit, az oktatást és az egész életen át tartó képzést, a kultúra és a foglalkoztatás, az egészséges infrastrukturális környezetben való lakhatás és az egészségügyi ellátás biztosítását, valamint a roma közösségek és szervezetek megfelelő tájékoztatását és részvételét az integrációban.

Az előterjesztés szorgalmazza a fellépést „a cigánygyűlölet, az előítéletek, a sztereotípiák, a rasszizmus és az idegengyűlölet, a megbélyegzés és a romákkal szembeni gyűlöletbeszéd ellen, elsősorban a vonatkozó jogszabályok betartatása és a faji indíttatású bűncselekmények esetén a megfelelő büntetés kiszabása révén”, külön figyelmet fordítva a roma nők és gyermekek jogaira, akiket gyakran kettős diszkrimináció is sújt. Fontosnak tartja a sajtó előítélet-terjesztő gyakorlatának visszaszorítását, valamint a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a rendőrség alkalmassá tételét a romákkal kapcsolatos megkülönböztetésmentes gyakorlatra.

A dokumentum indítványozza, hogy a bizottság „állítson össze európai válságtérképet, amely azonosítja, méri és áttekinti azokat az uniós mikrorégiókat, ahol a lakosokat a leginkább sújtja szegénység, társadalmi kirekesztés és hátrányos megkülönböztetés”. Mivel az uniós források felhasználása jelenleg nagyon alacsony – azaz a tagállamok nem veszik igénybe a leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatására és a roma integrációra ma is rendelkezésre álló összegeket –, az előterjesztés tényfeltárást is szorgalmaz az alapok eddigi felhasználásának hatékonyságáról, és új politikai stratégiák kidolgozását is javasolja.

Egy rövid ismertetőben nincs lehetőség idézni az előterjesztés minden konkrétumát – jó volna hozzáférhetővé tenni teljes terjedelemben, nyomtatásban is. A fideszes-néppárti Járóka Lívia és munkatársai által elkészített, és az uniós döntési szinteken szinte egyhangúlag támogatott európai romastratégia impozáns dokumentum, amely méltó arra, hogy az európai romák integrációjának vezérfonala legyen, és arra is, hogy – mind a jobb-, mind a baloldali demokratikus erők támogatásával – bekerüljön a hazai köztudatba, hivatkozási alappá váljon. Enélkül félő, hogy hosszú ideig csak annak az illusztrációja marad, hogy a hazai politikai szférát az ország sorsa érdekli a legkevésbé, és a katasztrófát elhárítani képes intézkedéseket – a híres Marx-idézetet a visszájára fordítva –nem teszik meg, holott tudják, hogy mit kellene tenniük.

A szerző közíró

Hell István| Népszabadság| 2011. május 16.

Ha békében és szabadon, a családoddal akarsz élni, nem szeretnél börtönbe kerülni, akkor nem szabad lopnod, embert ölnöd, és egyáltalán: mindig jogkövető, becsületes ember módjára kell viselkedned. És még egy dologra nagyon ügyelj: lehetőleg ne légy cigány.

Ha megfeledkezel a fentiekről, akkor úgy bevághatnak a dutyiba, hogy – ahogyan a sittes szlengben mondják – rád rohad a műanyag bilincs. Mindez arról jutott az eszembe, hogy május 12-én kellett volna döntenie az Egri Városi Bíróságnak a kártérítési peretekben. Közel egy évet, 11 hónapot töltöttetek előzetes letartóztatásban a tarnabodi fegyveres és Molotov-koktélos támadással gyanúsítva, és csak akkor helyeztek benneteket szabadlábra, amikor elfogták az egész Európát megrázó rasszista sorozatgyilkosság mai vádlottait. Az ítélethozatalt a kártérítésetek ügyé ben május 24-ig elhalasztották – fejenként mintegy 8 millió forint körüli a tét.

Szabó Adorján és Pusoma László gyanúsított társaiddal ugyan végig tagadásban voltatok, vállaltátok a poligráfos hazugságvizsgálatot is, együttműködtetek a nyomozó hatósággal, de ez kevésnek bizonyult. Akadt ember, aki hamisan tanúskodott ellenetek, és az is bizonyítékként szolgált, hogy a titeket elfogó kommandósok felszereléséről lőpormaradvány került a ruhátokra.

Ha már „bent” voltatok, előadóitok próbáltak meggyőzni arról is, hogy vigyétek el a galgagyörki és a piricsei balhét is. Szüleitek, rokonaitok ellen pedig azért folytattak nyomozást, mert feltételezték, hogy ők követték el a nagycsécsi és a tatárszentgyörgyi, két-két halálos áldozattal – köztük egy cigány kisgyermek, Robika halálával – járó gyilkosságokat. Csak azért, hogy titeket, akik akkor már „bent” voltatok, mentsenek azzal, hogy a bűncselekmény-sorozat nélkületek is folytatódik.

Nem vigasz, de volt már ilyen – ahogy mondják – „a magyar világtörténelemben”. Az ivádi Pusoma Dénest pár éve jogerősen is elítélték rablógyilkosságért, és csak véletlenül került szabadlábra, pszichésen is katasztrofális állapotban, amikor meglett az igazi tettes. Hamarosan öngyilkos lett.

Folytathatnám a sort másokkal, nem cigányokkal is. De gondoljunk inkább azokra, akiknek az ártatlanságára – talán mert az igazi tettes nem beszélt róla egy zárkabeli tégla előtt vagy máshol, vagy nem a legendás egri ügyvéd, Magyar Elemér volt a védője – soha nem derül fény. Akik most is a büntetésüket töltik. Megbecsülni sem tudjuk, hányan lehetnek.

Ügyészi vagy bírói tévedés, justizmord előfordulhat másokkal, nem cigányokkal is. De az már mégiscsak meghökkentő, hogy valakik roma fiatalokra akartak ráverni egy olyan sorozatgyilkosságot, amelynek az indítéka már csak kizárásos alapon sem lehetett más, mint az utóbbi évtizedekben elszabadult és a parlamenti patkóban, az országos médiában is mindennapossá vált uszító gyűlöletbeszéd, a rasszizmus, a cigányellenesség. Amely, íme, a cigánytelepek lakói számára állandó fenyegetettséggé, közvetlen és nyilvánvaló veszéllyé vált. De hogy még a gyilkosok is ők legyenek – ez már nonszensz.

„Mi vagyunk a hibásak” – mondta egyszer egy öreg mesemondó a Szolnok megyei Öcsödön, amikor azt magyarázta nekem, hogy miért veri a sors a romákat. – „Miért születtünk cigánynak? Mért nem születtünk parasztnak?

Kedves Renátó, ő már tudta, amit te még csak tanulsz. Röviden azt, hogy légy jó mindhalálig, és lehetőleg tiszta erőből „gádzsó”, azaz semmi esetre sem cigány.

A szerző közíró

Zámoly 2. és a „nemzeti” oldal

Hell István| Népszabadság| 2011. május 6.

Zámoly 2. címmel Bayer Zsolt írta meg Széles Gábor politikus gyáriparos, fideszes oligarcha lapjának álláspontját – Gyöngyöspatáról. Ez egy – ahogy ők nevezik lapjukat és világnézetüket – „nemzeti” álláspont. Mitől nemzeti?

A nemzetközi kapcsolatokban, a diplomáciában, a nemzetközi jogban a "nemzeti" (national) szó azt jelenti: országos. (Ezért beszélnek néha a „nemzetek Európájáról” – azaz a viszonylag független államok szövetségéről az Európai Egyesült Államokkal szembeállítva – az unió jövőjéről szólva.) Sajnos a mai magyar politikai jobboldalon a fenti értelmezéssel ellentétben akkor számít egy álláspont „nemzetinek”, ha kellő mértékben rasszista, kellő mértékben hisztériát kelt, esetleg uszít a cigányok, a zsidók, a melegek, a liberálisok, a baloldaliak, az idegenek, a nyugat, az IMF, az Európai Unió, Amerika, a kisantant, Izrael és/vagy Soros György ellen. „A Magyarország felszámolását végző pusztító világerő, amely az elmúlt húsz év valamennyi kormányában meghatározó pozícióban volt, van és lesz, a cigányságot építette fel a leghatékonyabb tömegpusztító fegyverként a magyarság ellen” – ez például egy hibátlan „nemzeti” kijelentés Bogár Lászlótól, de a Mein Kampfot író Adolf Hitler is megnyalná utána mind a tíz ujját.

Gyöngyöspata kapcsán Orbán Viktor barátja ismét szóba hozza a zámolyi cigányokat – talán hogy bizonyítsa fent körülírt "nemzeti" elköteleződését.

"Emlékeznek még a zámolyi cigányokra? 1997-ben »egy vihar levitte a zámolyi cigánysor putrijainak fedelét«. A putrik lakhatatlanná váltak, a cigányokat kilakoltatták" – írja. – "Utóbb kiderült, a putrik tetejét a helyi cigányok húzták le, hogy így csikarjanak ki jobb lakást vagy több pénzt az önkormányzattól".

Már a felütés is erős – és példásan hazug. A kisebbségi ombudsman korabeli megállapítása és a székesfehérvári bíróság későbbi jogerős ítélete szerint a helyi önkormányzat jogszabálysértő módon bontotta le a romák lakhelyeit – egyik sem volt putri –, köztük az idős Krasznai Rudolf és felesége, Kolompár Friderika családi házát is. Az ezért járó kártérítést már Strasbourgban kapták meg a politikai menedékjogot nyert családok.

"Aztán 1999 nyarán az »üldözött« zámolyi cigányok agyonvertek egy csákvári magyar fiatalembert. Meglincselték. Vadállat módjára – mint utóbb Olaszliszkán a tanár urat. S miután agyonverték a csákvári fiatalembert, rettegésük olyan fokra hágott, hogy elmenekültek Franciaországba, ott menedékjogot kértek és kaptak!" – folytatja Orbán Viktor barátja.

Természetesen nem így történt. Az olaszliszkai bűnügyben nem vettek részt a zámolyi cigányok (de jellemző, hogy Bayer, akárcsak Vonáék, etnicizálja a bűncselekményeket, számára az egyik cigány bűnéért felelős a másik is). Zámolyon, 1999 nyarán a későbbi jogerős ítélet szerint két személy verekedett össze a társai által ott hagyott Cs. Ferenccel. Az egyikük személyazonosságát megállapították: Krasznai Krisztiánt fegyházbüntetésre ítélték, ő tehát nem menekülhetett Strasbourgba. A másik – általam feltételezett – elkövetőt, G. Lászlót, aki később belefulladt a Rajnába, viszont nem gyanúsították meg semmilyen bűncselekménnyel, ahogyan a Kritika 2002. februári számában közölt összefoglaló cikkemben is írtam. Két nőt – egy majdnem teljesen vak asszonyt és egy fiatal lányt, akik megpróbálták a cigány telepről elkergetni a hívatlan vendégeket, és ezért építési murvát dobáltak feléjük – Franciaország a vád csekély súlyára való tekintettel nem adott ki Magyarországnak.

Azaz a menedékjogot elnyert mintegy félszáz roma nem lincselt meg senkit, és nem is a büntetés elől menekültek Strasbourgba.

A zámolyi romák több kilónyi angolra lefordított dokumentummal bizonyították magyarországi üldöztetésüket, amelyek tartalmazták a házépítés anomáliáit, a rendőrségi feljelentéseket a sérelmükre elkövetett bűn- és egyéb cselekmények – gyújtogatás, ablakbetörések, sajtóbeli uszítások, Horn Gyula cigányellenes kijelentései – ügyében és több száz ellenük irányuló újságcikket. (Különösen sokat számítottak azidőtt Franka Tibor – Bayer Zsoltéhoz hasonló – hazugságai, amelyek jelentős részben hozzájárultak a menedékjog elnyeréséhez.)

"Segítette őket mindenki. Az SZDSZ, az MSZP, a »jogvédők«, az Egyesült Államok – mindenki" – írja Bayer Zsolt.

A zámolyi romákat jóformán senki sem segítette. Igaz, hogy a Horn-kormány idején a kisebbségi hivatal szerette volna, ha a zámolyi önkormányzat - kormányzati segítséggel – rövid úton lakást juttat nekik, de ezt a helybeliek visszautasították. (Csak jóval később épült fel – akkor sem teljesen beköltözhetően – a falu Gánt felőli mocsaras szélén a romák szocpoljából és munkájából a Farkas Flórián-féle cigány telep, de oda már a menekülők közül nem mert beköltözni senki.) A jogvédő szervezetek sem tehettek sokkal többet annál, mint hogy néhány nemzetközi sajtótájékoztatón igyekeztek megvédeni Magyarország becsületét a cigányok ellen uszító médiakampánnyal szemben.

Bayer Zsolt megemlíti még, hogy Krasznai József később molesztált egy kislányt, de ennek semmi köze nincs sem a zámolyi romákhoz, sem Gyöngyöspatához (és az illető nem volt Krasznai unokahúga, mint Bayer állítja). Mindenesetre Krasznait a bíróság elítélte, és egyben – a hosszú előzetes letartóztatást beszámítva – hamarosan szabadlábra is helyezte.

Hát ennyi. A zámolyi romák többsége békében él Strasbourgban, néhányan Kanadába költöztek. Ha voltak is köztük olyanok, akik összekülönböztek a törvénnyel, ez egyáltalán nem a többség, ahogy Bayer írja, és inkább az utánuk költöző magyarországi romák, nem pedig a menekültek közé tartoznak. A gyerekek iskolába járnak, magyarul és cigányul már csak a szüleikkel beszélnek, egymás között franciául társalognak. És szeretnének békében élni ők is – ha már így alakult, akkor franciaként.

Miért is fontos újra elmondani a fentieket a „nemzeti” hazugságokkal szemben?

2000-ben és 2001-ben több alkalommal is találkoztak az uniós országok budapesti nagykövetei, hogy egyeztessék álláspontjukat a zámolyi romák menedékkérelme ügyében. A menedékkérelem elfogadása után egy magánjellegű beszélgetésen, külföldi újságírók, francia borok és néhány meghívott diplomata társaságában beszélgettünk aktuális közügyekről, köztük a zámolyi romák menedékkérelmének az elfogadásáról is, ami akkoriban nagy meglepetést keltett Magyarországon.

Az egyik velem beszélgető diplomata szerint Párizs szívesen elutasította volna a cigányok menedékkérelmét, ha a magyar miniszterelnök garantálja a biztonságukat, és fellép az irányukban megnyilvánuló rasszista uszítással szemben is. Ez 2001-ben elmaradt. Talán most, tíz év után jobban járnak majd a gyöngyöspatai, a hajdúhadházi, hejőszalontai, tiszavasvári, magyarbánhegyesi és szikszói cigányok.

Ehhez semmi másra nincs szükség, mint megszabadulni a „nemzeti” hazugságoktól, és felelősséget vállalni – az országért.

Hell István| Népszabadság| 2011. április 18.

A Jobbik Magyarországért Mozgalommal szerves egységet képző, annak de facto csendőri-katonai szárnyának tekinthető Szebb Jövőt Polgárőrség egyesület öt tagját „tiltott járőrözés” miatt előállította a rendőrség Hajdúhadházon. „Bizton mondhatom – jelentette ki Pintér belügyminiszter is –, hogy ilyen jellegű járőrözés mondvacsinált törvényesség mögé bújva nem lesz Magyarországon.”

Nem nagyon értem, amit a belügyminiszter mond. Bármennyire szorgalmasan kutakodom is a büntető törvénykönyvben és egyéb hatályos jogszabályok között, nem találok „tiltott járőrözés” nevű bűncselekményt. A járőrözés Magyarországon ugyanúgy nem tiltott, mint ahogy tévedés azt is leírni a lapokban, hogy a közbiztonság fenntartása, a bűnmegelőzés és a bűnüldözés kizárólag a rendőrség joga és feladata volna, nem pedig az egész társadalom ügye. Polgárőröké, a közigazgatásban dolgozó tisztviselőké, pedagógusoké és mindenkié. Egyszerű, mindennapi embereké is, akik szemmel tarthatják szomszédaik házát, kertjét és udvarát, sőt, ha bűncselekményt tapasztalnak, a rendőrség egyidejű értesítése mellett akár „testi erővel” is viszszatarthatják a tetten ért elkövetőt mindaddig, amíg átadhatják a kiérkező rendőröknek.

Azok a rendőrök, akik „járőrözés” miatt állítanak elő embereket, vagy akár csak tömeges igazoltatással zaklatják őket, maguk is jogszabályokat sértenek. A rendőrségi törvény előírása szerint azt szabad igazoltatni, akinek az igazoltatása szükségessé válik (vagyis a személyazonosság ellenőrzését meg kell indokolni). Akik viszont elő is állítanak „járőrözőket”, azok elkövetik az egyik tipikus, a büntető törvénykönyvbe ütköző rendőrbűncselekményt, a személyi szabadság korlátozását (175. §). „Aki mást személyi szabadságától megfoszt, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő"

A fentiekkel nem azt szeretném mondani, hogy a Jobbik csendőreinek gyöngyöspatai, hejőszalontai, hajdúhadházi és az ország egyéb településein megnyilvánuló cigányellenes hisztériakeltésével és garázdálkodásával egyetértenék, ellenkezőleg. Szeretném felhívni a belügyminiszter és rendőrség illetékeseinek figyelmét a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő egyesületnek a gyöngyöspatai események után kiadott jogi állásfoglalására, amely a megfelelő törvényhelyekkel alapozza meg a hatóságoknak a rasszista bandákkal szembeni fellépését.

„A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 2. § (3) értelmében a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekményre való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével” – írja a TASZ. A jogvédő szervezet jogászai szerint ezek a „csendőrök” – legalábbis Gyöngyöspatán – elkövették „a közösség tagja elleni erőszak” (174/B. §) bűncselekményét. Ez a paragrafus öt év büntetéssel fenyegeti azt, aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.

A TASZ szerint a „szebb jövősök” megvalósították a zaklatás [176/A. § (2)] és a garázdaság [271. § (1)] tényállását is. Vagyis a gyülekezést a rendőrségnek fel kellett volna oszlatnia. A parlamenti párt csendőrei, az újnyilas pártszolgálatosok „cigánybűnözésről” beszélnek, és ezzel különbséget tesznek bűnelkövetők és bűnelkövetők között, semmivel sem gyanúsított roma felnőtteket zaklatnak – esetenként az iskolába járó gyerekeket és az üzletekben vásárló felnőtteket is követik –, és fellépésükkel, masírozásukkal félelmet keltenek minden cigány állampolgárban. A jogvédők szerint a megfelelő intézkedés elmulasztása Gyöngyöspatán felvetette a rendőrök fegyelmi felelősségét is, és kimerítette a „hivatali visszaélés” (225. §) tényállását.

Van azonban egy a fentieknél aktuá lisabb érv is a rendőrségnek az eddigieknél jogkövetőbb és határozottabb fellépése mellett. Ez pedig az árpádsávos csendőröknek a Jobbik nevű újnáci mozgalommal való – nem is igen titkolt – összetartozása. A párt elnöke és más vezetői, parlamenti képviselői rendszeresen megjelennek a jogsértő demonstrációk helyszínein, uszító, a fenti bűncselekmények elkövetésére és a „cigánybűnözés” elleni fellépésre buzdító beszédeket tartanak és sajtónyilatkozatokat tesznek, ami – nyilvánvaló és közvetlen veszélyt okozva – az elmúlt években súlyos cigányellenes atrocitásokhoz, gyújtogatásokhoz és gyilkosságokhoz vezetett. És nemcsak a bírósági szakban lévő, világbotrányt keltő sorozatgyilkosság helyszínein, hanem máshol is, szerte az országban. Mindez felveti a Jobbik Magyarországért Mozgalom alkotmányosságának megkérdőjelezését és a legfőbb ügyész felelősségét is az ország erkölcsi zuhanásáért, az újnáci ideológia életben tartásáért és terjedéséért.

A tömeges igazoltatás és a „tiltott járőrözésért” való előállítás: műbalhé, amely csupán a rasszista bűnelkövetők felelősségre vonásának az elmaradását, az idézett bűncselekmények büntetlenségét garantálja. Járőrözésért ugyanis nem lehet felelősségre vonni senkit.

Hell István:

Petőfi és a pesti forradalom


A huszonéves pesti forradalmárok a híres 12 pontban közös teherviselést, törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok megszüntetését, népképviseletet követeltek mindenkinek – etnikai hovatartozásra, származásra, anyanyelvre való tekintet nélkül.

Petőfi, Jókai, Vasvári és mások kokárdái a francia forradalmi divat szerint készültek, a trikolor, a háromszínű zászló is az új, polgári magyar nemzet jelképe lett – a korábbi svarcgelb és egyéb zászlók helyett.

.„Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, / Annyi fegyver, annyi katona. / Mik ezek a lábaim alatt?… hah, / Eltépett lánc s eltört korona. / Tűzbe véle!... / No de mégse, / Régiségek közé zárjuk, / De nevöket írjuk rájuk, / Különben majd a későn-születtek / Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek” – írta 1848-ban Petőfi Sándor, akinek, naplójegyzetei szerint, ekkor már évek óta „csaknem kirekesztőleges olvasmánya, reggeli és esteli imádsága” volt a francia forradalmak története.

Petőfi, a republikánus, Petőfi, a nép fia, Petőfi, a nemzeti liberális, Petőfi, a szlovákból lett magyar, a költő előbb tűzbe vetné, majd régiségek közé zárná a ma szentnek is nevezett királyi koronát. Kié is akkor a magyar szabadság és a világszabadság költője? Kit képvisel Petőfi Sándor?

Petőfi mindazoké, akik ma is szembe mernek szállni a korona ócska kultuszával és a „szentkorona-tannal” is. Vagyis Petőfi a miénk, magyar liberálisoké is. Viszont Petőfi szelleme nem férhet össze a koronát fétisként imádók, és a szentkorona-tant hirdetők retrográd magyarjainak szellemével. A szentkorona-tan hirdetőinek kokárdája gyenge hamisítvány, ami az ő hajtókájukon semmit sem jelent. Ők a szabadság ellenségei.

A modern, polgári magyar politikai nemzet nemcsak a nemességet, hanem minden országlakost, és – az Erdéllyel való unió révén – mindkét magyar haza minden lakóját integrálni kívánt egy politikai közösségbe. Beleértve természetesen az – akkori szóhasználat szerint – „oláhajkú” és a „tótajkú” magyarokat is, ahogyan azt a reformkor, a forradalom és a későbbi kiegyezés nemzeti liberális honpolgárai mindig is gondolták.

Az árpádsávos, a nyilasokéra is hasonlító zászló mai lobogtatóinak hordája – Petőfiékkel ellentétben – szánalmas etnonacionalista, rasszista, antiszemita horda. Semmi közük március 15-éhez. Semmi közük a csárdás egyik megteremtőjéről, a zsidó Mordchel Rosentahlról, magyar nevén Rózsavölgyi Márkról dicsőítő verset író Petőfihez. Semmi közük a magyar szabadsághoz.

Mi, magyar demokraták, az etnikai, vallási, szexuális kisebbségekkel szembeni türelem, tolerancia hirdetői vagyunk. Ami azt is jelenti, hogy nem tűrjük a tolerancia ellenségeinek országlását. E nélkül az intolerancia nélkül nem is lehetnénk a tolerancia igazi hívei.

Az 1848-as esős, esernyős vásáros szerdai nap, a pesti forradalom fő tartalma a modern nemzet megteremtése volt. Petőfiék nemet mondtak az „ezeréves” feudális, nemesi nemzetre. Politikai programjuk – francia mintára – a harmadik rend felemelése volt. Vagyis a politikai jogok kiterjesztése a népre, azokra, akik korábban – lévén nemtelenek, jobbágyok, közemberek – nem tartoztak bele a nemzet fogalmába.

Mi, demokraták, Petőfihez hasonlóan gondolkodunk a sajtó szabadságáról is. Akkor szabad a sajtó, ha az állam hivatalnokai, a cenzorok nem képesek ellenőrzésük alá vonni a sajtóprést, a szerkezetet, amely író ember és olvasó között közvetítő közeget, médiát képes létrehozni. Akkor sem, ha ez a média nyomtatott papír, mint 1848-ban volt, és akkor sem, ha – mint napjainkban – a világhálón száguldó digitális jelekből álló üzenet. A sajtó szabadsága a nyomdagép szabadsága ugyanúgy, mint az információkat tároló hazai és külföldi szervereké, és magáé a hálózaté.

Petőfiék lefoglalták Landerer és Heckenast nyomdagépét, a mi dolgunk pedig az, hogy visszaszerezzük a hatalom piszkos kezéből a szabad szó terjesztésének eszközeit, legelőször a közmédiát, ami jog és erkölcs szerint is a miénk, az ország lakóié, akiknek az adóforintjaiból a hatalom működteti.

A világszabadság költője szerint 1848-ban „…beteljesült az Írás / Jósolatja: egy nyáj, egy akol. / Egy vallás van a földön: szabadság! / Aki mást vall, rettentőn lakol”. Ma, 2011-ben már csak rajtunk, Petőfi utódain múlik, hogy toleráljuk-e a nemzeti bezárkózás erőinek az országlását, vagy kiállunk a gyors európai integrációért, a közös pénzért, a jövendő Európai Egyesült Államokért, és a már megvalósult respublica, a köztársaság megvédéséért.

És még egy versidézet: „Respublika, szabadság gyermeke / S szabadság anyja, világ jótevője, / Ki bujdosol, mint a Rákócziak, / Köszöntelek a távolból előre!” Amikor Petőfi ezeket a sorokat írta, nekünk, magyar republikánusoknak üzent. Felelősek vagyunk a Magyar Köztársaságért.

Megjelent a SZabaDSZáj, az SZDSZ internetes lapja mai számában. A lapra az SZDSZ honlapján lehet feliratkozni, és ITT is olvasható.

"Mintha édeskés, bódító füst, a "nemzetpolitikai" hasis füstje kezdene szállongani Magyarország és a környező országok felett. A honosítás nélküli honosítás, azaz "a nemzet határokon átívelő újraegyesítése" révén az egykori rendszerváltó, liberális FIDESZ utódpártja, az etnonacionalista Fidesz Magyar Polgári Szövetség populista dílerei hajszolják módosult tudatállapotba a Kárpát-medencei magyarság közösségeit, falvakat és gyülekezeteket, és ebben együttműködik velük nemcsak a szélsőséges, rasszista Jobbik Magyarországért Mozgalom, hanem az elgyávult zöld és a baloldali ellenzék is."

A teljes cikk elolvasható a NÉPSZAVÁBAN.

Most, hogy Balsai István újfideszes beterjesztette a semmisségi törvényt, újra feltöltöm a Népszabadság 2010. november 19-i számában megjelent, a témával foglalkozó cikkemet.

A csőcselék és a jogállam

Akár egyet is lehetne érteni Balsai Istvánnal, Gyurcsány Ferenc, valamint más baloldali és liberális politikusok egyik szorgalmas politikai üldözőjével: semmisítsék meg azokat a büntető ítéleteket, amelyek kizárólag rendőri jelentéseken és vallomásokon alapulnak.

Hell István| Népszabadság|2010. november 19.

Mint emlékezetes: az ellenzék korábbi vezéralakjának, a mai miniszterelnöknek a gyújtó hangú, sőt hisztériakeltő beszédei és nyilatkozatai nyomán az elmúlt parlamenti ciklusban garázdaságba, rombolásba és gyújtogatásba forduló, a rendőri intézkedésekkel szembeszegülő utcai csetepaték zajlottak le a fővárosban.

Az utcai csőcselék tagjai többször feldúlták a közterületeket, csatatérré változtatták a Szabadság teret, betörtek az akkoriban a Magyar Televíziónak helyet adó egykori Tőzsdepalota épületébe. A futballhuligánoknak is nevezett söpredék autókat gyújtott fel és vert szét, köztük egy vízágyúval felszerelt rendőrautót is. Más alkalommal utcai kukákat borogattak fel és lobbantottak lángra; kiállított ’56-os tankot „kötöttek el”, ami közveszélyokozásnak is minősíthető, és – ami már önmagában is okot adott az intézkedésre –,

figyelmen kívül hagyták az eseményeket biztosító rendőrség felszólítását a törvénytelenné váló tüntetés abbahagyására és a helyszín elhagyására. Heteken, hónapokon keresztül megszállva tartották a Kossuth teret, bűzös pöcegödörhöz hasonlóvá téve a Rákóczi-szobor környékét. (A „hugyosforradalmárokat” egy alkalommal Orbán Viktor is meglátogatta, és további ellenállásra biztatta őket.) Ugyanők voltak azok a garázdák, akik éveken keresztül meggyalázták nemzeti ünnepeinket, miattuk – akik aztán részben a Jobbik, részben a Fidesz–KDNP szavazóivá váltak – kellett az állam képviselőinek megalázó módon kordonok mögött elmondaniuk beszédeiket, és elvégezniük az ilyenkor szokásos ünnepi díszszertartást.

Kétségtelen, hogy a rendőrségnek kötelessége volt erőszakkal is megfékezni a dühöngő tömeget. „Minden törvényes eszközzel” – ahogy Gyurcsány Ferenc telefonon kérte a Szabadság téri megmozdulást biztosító rendőri vezetőktől. Ám az is kétségtelen, hogy a rendőrség nem mindig állt hivatása magaslatán. Törvényt sértettek azzal, hogy a gyakorlóruhás rendőrök – parancsnoki döntésre! – nem viseltek azonosító jelet, és többen bűncselekményeket is elkövettek, többek között akkor, amikor békés járókelőket vagy már elfogott, ártalmatlanná tett személyeket bántalmaztak, megbilincselt, esetleg már előállított embereket rugdostak, ütlegeltek, megaláztak. Mindez megengedhetetlen, és bizonyára jelentős részben elkerülhető lett volna, ha az állomány tagjai azonosító jelet viseltek volna, és tarta niuk kellett volna a törvényes felelősségre vonástól.

Voltak tehát törvénysértések, bűncselekmények rendőri oldalról is, az utcán randalírozó tömeg ellen azonban alapvetően törvényes eszközöket vetettek be: vízágyúval, könnygázzal, paprikapermettel, tomfával, gumibotokkal oszlatták az intézkedésnek ellenálló, tehát törvényellenesen „demonstráló” garázdákat. (A gumilövedék törvényességéről megoszlanak a vélemények, tény azonban, hogy jogszabályi betiltása után már nem alkalmazták.)

Az előállított személyek közül többeket elítélt a bíróság, és a bizonyítékok között nyilvánvalóan jelentős szerepet játszottak az intézkedő rendőrök tanúvallomásai is. Balsainak igaza lehet abban, hogy ilyen konfliktusokban a

rendőrök tanúvallomása nem feltétlenül tekinthető elfogulatlannak. A bíróságnak pedig minden kétséget kizáróan kell megállapítania a vádlottak bűnösségét, ugyanakkor szuverén joga a bizonyítékok értékelése.

Nincs kétségem afelől, hogy az eljárások többségében a rendőr tanúk

vallomásán kívül egyéb bizonyítékok is előkerültek: orvosi látleletek, szakértői vélemények, a rendőrség és a helyszínről tudósító televíziók videofelvételei, sajtófotók, esetleg egyéb tanúvallomások. De van helye annak, hogy a kétes esetekben – ha a jogerős ítélet valóban nem kellőképp alapos bizonyítás után született meg – a sértettek perújrafelvétel révén kérjék ítéletük megsemmisítését. Ahhoz azonban, hogy a politikai szféra elkerülje a független igazságszolgáltatásba való beavatkozásnak még a látszatát is, először azt kell elkerülnie, hogy a politikailag elfogult Országgyűlés döntsön a semmisségről.

Annál is inkább, mert több tízezer olyan jogerős ítélet született már Magyarországon (az elmúlt húsz évben is), amelyet – például hivatalos

személy elleni erőszak bűntette miatt – kizárólag rendőr tanúk vallomásai alapján hoztak meg, és semmilyen módon nem lehet összefüggésbe hozni az elmúlt ciklus törvényellenessé váló tüntetéseivel. Az ilyen ítéletek elszenvedői számára – ha egyáltalán fel merik emelni a szavukat – nem nyújt vigaszt a tüntetők ítéleteinek a megsemmisítése, ők csak a perújrafelvételt választhatják. Nem volna méltányos velük szemben sem a kettős mérce.

Másrészt a parlament feladata sokkal inkább az volna, hogy politikai nyilatkozatban ítélje el – pártállásra való tekintet nélkül – az utcai erőszakot és az erre ösztönző hecckampányokat, és hitet tegyen a gyülekezési jog törvényes, békés gyakorlása és az igazságszolgáltatás függetlensége és hitelessége mellett.

A szerző újságíró

Hazakészül Michel Bombola, a zámolyiak mindenese

Magyar Hírlap, 2001. március 12.

Az 1998 óta egyre élesedő - a Horn- és az Orbán-kormány által egyformán vétkes távolságtartással kezelt - "zámolyi" ügy nyilvánosságában gyakran tűnnek fel a romaellenes hisztériakeltés jelei. Így történt ez már a székesfehérvári gettóügy idején is: munkakerülőknek, lakásfeltörőknek, bűnözőknek igyekeztek bemutatni a kitelepítés ellen tiltakozó cigányokat. (Miután pedig a Rádió utca 11.-ben a város elzárta a vizet és a világítást, az áldatlan állapotokért is a romákat igyekeztek felelőssé tenni.) Új elem viszont a mostani, zámolyinak nevezett "válságkezelésben", hogy a jobboldali sajtó a közelmúltban orosz titkosszolgálati, valamint ,volt KGB-s" izraeli és francia kommunista kapcsolatokkal is megvádolta a zámolyiakat - részben a Jane's Intelligence Digest angol katonai szaklap feltehetően ,egyenesen Budapestről" származó, "megbízható", de meg nem nevezett titkosszolgálati információira hivatkozva, részben pedig minden alap nélkül. Bombola Mihállyal, Michel Bombola színházi rendezővel - aki betegen, súlyos agyvérzéséből alig felépülve ma a strasbourgi romák mindenes segítője, önkéntes tolmácsa, ügyintézője, így a nemzetellenes, KGB-s vádak egyik legfőbb címzettje is - a közelmúltban Strasbourgban beszélgettem. Egyetlen kérdésre kerestem választ: ki vagy te, Misi bácsi?

A hosszú kávéházi beszélgetés szövegét rövidítve, a kérdéseket is elhagyva adom közre.

"Az édesapám 'magyar királyi főerdőmérnök' volt, a Bácskában, Doroszlón született, Zombor közelében. Mint a nevünk is mutatja, az egyik ágon olasz eredetűek vagyunk. Édesanyám viszont visegrádi sváb lány, sőt nemcsak sváb, mert ősei részben éppen Elzászból, éppen Strasbourg környékéről települtek Mária Terézia idején Magyarországra. Édesanyám után protestánsnak kereszteltek, ő, mint a svábok általában, evangélikus vallású volt. De német is csak részben volt - egy másik ágon cseh származású, távoli rokona Masaryknak, az egykori köztársasági elnöknek. 
Édesapám Magyarország fásításával, erdőtelepítésekkel foglalkozott, ezért több helyen laktak az országban. Én véletlenül éppen Szolnokon születtem 1933-ban - édesanyámat a vonatról szedték le, és az ottani Bábaképzőbe szállították. Még gyerekkoromban a budai Jégverem utcába költöztünk, a Lánchíd tövébe. 
A Jégverem utca egyik oldalán főleg zsidók laktak. Édesanyámék a vészkorszak idején éjszakánként átjártak hozzájuk, hogy zsidó gyerekeket tanítsanak imádkozni, aztán a kapucinusok segítségével megkereszteltették őket. Így lett az édesanyám sok zsidó gyerek keresztanyja. A nyilas hatalomátvétel után két civil jött érte, letartóztatták, de édesapám közbenjárására - ő akkor a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott - másfél nap múlva szabadon engedték. 
Két bátyám, Gábor és Béla meghalt az orosz fronton, ezért én kései gyerekként, testvér nélkül nőttem fel. 
A mi utcánkból is elhajtották a zsidókat, akik nem rejtőztek el időben, és belelőtték őket a Dunába. Gyerekfejjel nem értettem, mi történik, de hallottam, hogy a kaddist énekelik. Csak sejtettem, hogy mi az a kaddis: korábban egy zsidó kántor szomszédunk megszaggatta a ruháját, és ugyanezt énekelte, amikor a lánya férjhez ment egy keresztényhez. 
Lutheránus vallásom ellenére a szüleim előbb az angolkisasszonyokhoz írattak be elemi iskolába - ez az iskola közel volt, a Törökfürdőnél -, majd a kapucinusokhoz jártam. A középiskolát a Mátyás Király Gimnáziumban kezdtem, a Hegyalja utcában, de mivel azt a háborúban lebombázták, a tanulókat szétosztották a városban. Egyetlen híd, a híres Kossuth híd működött akkor Budapesten, azon gyalogoltam át minden reggel a VI. kerületi Munkácsy utcába, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba. 
A Rajk-per után nem sokkal édesanyámat egy táborba hurcolták, mert nem vitte be a földjét a téeszbe. Másfél hónapig volt táborban - és szabadulása után két héttel meghalt."

Vas utcai növendék voltam

"Édesanyámnak barátnője volt Bajor Gizi, ezért már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a színházi élettel. Az első igazi színházi élményeim viszont abból az időből valók, amikor Ruttkay Éva, Básti Lajos, Gábor Miklós és Ferrari Violetta pályafutása indult. Vas utcai növendék voltam, a Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója. 1956-ban már úgynevezett gyakorlóéves. Azaz félig-meddig még a főiskolához, félig-meddig a különböző színházakhoz tartoztam: két hónapig itt, két hónapig ott dolgoztam, hogy minden színház kifejezésmódjával és módszereivel megismerkedjem. 1956 őszén éppen a Nemzeti Színháznál gyakoroltam. 
Minden megtörtént velem, ami a Vas utcaiakkal és a Corvin köziekkel megtörtént.

Október 20-án reggel - éppen próbáltunk a főiskola gyakorlótermében - ketten jöttek be hozzánk a Petőfi-körből. Mondták, hogy lengyel szakszervezeti vezetőket tartóztattak le, és fel kell szólítanunk a parlamentet: lépjenek közbe az érdekükben. 
Hittünk a változásban, de forradalomra akkor még senki sem gondolt. Egyszerűen csak felszabadultabbnak éreztük magunkat. Voltak a változásra utaló jelek: például időként egy-egy színháznak megengedték, hogy a művészek maguk válasszanak ki egy darabot, amelyet el szeretnének játszani, és ne az illetékes kormánybizottság. 
Október 23-án a felvonulás több helyszínről indult. Mire mi a Nemzetitől, a József körútról az Oktogonig értünk, már minden oldalról csoportok csatlakoztak hozzánk. Először csak a járdán mentünk. Aztán jöttek a műegyetemisták, a Szikra mozinál pedig már 'felnőtt', 40-50 éves emberek is közénk álltak, és nem fértünk el a járdán. Egy-egy jelszó is elhangzott: a lengyel szakszervezeti vezetők szabadon bocsátását követeltük. A Marx téren, a Nyugati pályaudvarnál egyesültek velünk a Váci úti munkások. 
Végül sok színész, színházi művész társammal együtt a Szabadság téren kötöttem ki, ahol Gábor Miklós elmondta a Nemzeti dalt. Ferrari Violetta társaságában voltam először, de elsodródtunk egymástól. 
Mindaddig, amíg a rendőrkapitányság ablakaiból nem dobáltak ki fegyvereket, eszembe sem jutott, hogy ebből harc is lehet. Aztán hallottam a rádió körüli csetepatéról, majd arról, hogy a Kilián-laktanya parancsnoksága megtagadta a parancsot, hogy forduljon szembe a tüntetőkkel." 
,A második vagy harmadik napon kerültem a parlament elé. Egy küldöttség ment be az Országházba egy petícióval, mi pedig - a tömeg - a válaszra vártunk. Akkor követte el valaki azt a hibát, hogy géppuskázásra adott parancsot a környező tetőkről. 
Mivel rendezőhallgatóként a Pázmány Péter Egyetemen tömegpszichológiát is tanultam, a Kossuth téren alkalmam volt ellenőrizni elméleti ismereteimet arról, hogy mit tesz a sokasággal a félelem. Először mindenki menekülni próbált, egymást lökdösték az emberek. Aztán mindenkit megbénított a rémület, feküdtünk a földön. Végül néhányan felkeltek, bementek a minisztérium épületébe, hogy megkeressék a lövöldözőket. Egy olyan esetet láttam, hogy valakit ledobtak az épület egyik ablakából. Egyenruhás volt - de nem tudom, milyen egyenruhás. 
Életemnek ez volt az első olyan egy-másfél órája, amikor elvesztettem saját magamat. Hozzátartoztam valamihez, ami erősebb volt, mint én - a tömeghez. Nem akartam, hogy ilyen megismétlődjék velem, de megtörtént. Másodszor itt, Strasbourgban, 1968-ban, a diáklázadások és az általános sztrájk idején ragadott magával a lelkesedés. Én 68-ban tettem meg az igazi nagy lépést afelé, hogy gondolkodásmódomban közelebb kerüljek ahhoz a baloldalhoz, amely nem sztálinista-brezsnyevista, és amelynek emberi arca van. Kinyitottuk a színházakat, hogy az egyetemi hallgatók fórumokat tarthassanak. Nálam, az én lakásomban lakott a strasbourgi egyetemisták központi bizottsága. 
Visszatérve 1956-ra: vasárnap, amikor már azt hittük, hogy az oroszok örökre eltűntek, és a munkástanácsok vezetésével megindulhat az élet, reggel felhívtak telefonon. 'Gyerünk, gyerekek, mert már Vecsésen vannak!' 'Kik?' 'Hát, visszajöttek!'

A Margit hídon elindultam Budáról, de a pesti oldalról váratlanul tankok jöttek felém. Barikádok voltak a hídon. Akkor láttam először tankról irányított lángszórót, és azt, hogy a barikád kövei égnek. Csak annyit tudok ettől a pillanattól kezdve, hogy hallottam valamit fütyülni, s amikor felébredtem, akkor már Bécsben voltam a kórházban. Légnyomást kaptam, és kődarabokat szedtek ki a tarkómból. A budai hídfő és a híd közepe között sebesültem meg. 
Az osztrák Vöröskereszt autója vitt ki az országból - és ezzel fejeződött be a magyarországi életem. Hamarosan Strasbourgba, az itteni operába kerültem, politikai menedékjogot kaptam az OFPRA-tól, menekülteket segítő egyesület alapításában vettem részt, és külön öröm számomra, hogy Elzászban vagyok, ahol az emberek többsége édesanyám elzászi német dialektusát beszéli. 1990-ben mentem először haza, Budapestre."

Megaláztatás filmvetítés közben

"Még az ötvenes években történt, hogy a húsvéti szünetben autóbusszal kimentem a rokonaimhoz Visegrádra. A Duna túlsó partján, Nagymaroson lakott 35-40 cigány család. Közülük a fiatalokat nagyon jól ismertem, nyaranként gyakran fociztunk együtt. Őszintén szólva a lányokkal is 'fiúskodtam', szóval egy kicsit udvarolgattam nekik. Egy kicsit hozzátartoztak az életemhez, talán nem is tartottak olyan ?gádzsónak=, mint másokat. Egyszer, amikor moziban voltunk, vetítés közben, hirtelen egyenruhások jöttek be a terembe, kiszedték a cigány gyerekeket a sorok közül, a terem elejére fodrászokat hoztak, és kopaszra nyírták őket. A lányokat is! Azt mondták, hogy a cigányok tetvesek, megfertőznek másokat. 
Akkor kaptam egy emberi ütést. Tudatosult bennem, hogy vannak, akik cigányellenesek. 
Igazságtalannak találtam ezt az eljárást. Mire a réven átmentem Visegrádra, rájöttem, hogy ez ugyanolyan botrány, mint a svábok kitelepítése volt - akik közé egy kicsit én is tartoztam. Akkor éreztem először, hogy én is egy kisebbséghez tartozom. Osztályidegen voltam, nem voltam jó magyar, mert németül is beszéltem - így lett belőlem ellenzéki." 
Nem vagyok párttag, mert a tradicionális jobb- és baloldali pártok ki vannak szolgáltatva a politikai játszmáknak. De ha szavaznom kell, akkor olyan pártra szavazok, amelyik a multikulturális jövő irányában politizál. Hogy ne legyen különbség az emberek között etnikai, faji, vallási alapon.

Szerbusz, Mihály elvtárs!

,Amikor eljöttek az európai parlamenti képviselők a zámolyi romákhoz, az egyik magyarul köszönt: 'szerbusz, Mihály elvtárs!'. Valaki elárulhatta neki, hogy magyar vagyok és Mihály - nem pedig Michel, ahogyan a franciák ismernek. Mondtam neki, hogy sok dologban egyetértek velük, de nem mindenben. 'De hát 1968-ban a te lakásodon alakult meg a forradalmi központi bizottság!' - csudálkozott. 'Csakhogy akkor még nem voltatok párt' - mondtam. Ez a párt a Ligue Communiste Révolutionaire, a trockisták pártja. Amikor - már itt, nyugaton - először találkoztam a Ganz-gyár és a csepeliek dolgozóival, akik még 1957 februárjában is sztrájkoltak, én is hittem a munkástanácsokban. De ma már nem vagyok trockista. Mégis, ha, ahogy tervezem, végleg hazamegyek Magyarországra, azokra fogok szavazni, akik meg akarják akadályozni a trösztök hatalmát. 
A franciaországi magyarok között is vannak cigányellenesek. Amikor tavaly októberben az 56-os forradalom évfordulóján egy ünnepséget rendeztünk, meghívtunk egy magyarországi cigányzenekart is. Az itteni magyarok egyike a zámolyi cigányok pártfogása miatt azt mondta nekem a vacsoránál: 'te üljél azoknak a cigányoknak az asztalához!'. Hallottam, hogy a Francia-Magyar Szövetség egyes magyar tagjai nehezményezik a zámolyi romákkal kapcsolatban végzett tevékenységemet. De a mi családunkban hagyománya van a romabarátságnak: vendégül láttuk már Balogh Jánost, a néhány éve meghalt híres táncos, Balogh Béla testvérét és az Ando Drom együttest is. A fiam néptánccal foglalkozik. Az azonban butaság, hogy kizártak volna a szövetségből, amelynek alapítója voltam - és éppen a fiam a titkára. Persze: terjesztik. Éppenséggel az sem zavarna, ha kizárnának, eddig is csak március 15-én és október 23-án találkoztunk. 
Amíg Strasbourgban élek, nem akarok ítéletet mondani a magyar kormány politikájáról. A zámolyiakkal kapcsolatos tevékenykedésemet - hogy tolmácsolok nekik, orvost szerzek, ha lázasak a gyerekek, intézem a biztosításukat és az egyéb adminisztratív ügyeiket - én nem politikai, hanem emberi jogi tevékenységnek tekintem. Politizálni majd csak akkor fogok, ha hazamegyek Magyarországra. Egyébként hamarosan. Már a feleségem is tanul magyarul."

Eredeti forrás: Szöveg és fotó: Hell István

Logikai következtetés útján az is eszébe jut a cikkírónak, hogy az amerikai üzletember talán arra akarja rábírni a magyar miniszterelnököt, hogy a kormány próbáljon meg másképpen viszonyulni az iszapkatasztrófa "felelőseihez". Például Bakonyi Zoltán MAL-vezérigazgatóhoz, aki "genetikailag is felette áll az egyszerű halandóknak". Hiszen - Sinkovits következő gondolatszökemlése szerint - a világ egyik legbefolyásosabb informális hatalmi központja, a Bilderberg csoport is "genetikai módon különbözteti meg és emeli ki a civilizációból azt az elitet, amelynek a kezébe a világ sorsát tenné".

Az az apróság elkerüli Sinkovits figyelmét, hogy Bakonyi Zoltán ellen még nemhogy jogerős ítélet, de alapos gyanú sincs, a vizsgálat folyik, tehát a felelősség megállapítása - genetika ide vagy oda - kissé elhamarkodottnak látszik. "Bocsánat, Virág elvtárs, ez az ítélet" - hogy a tanúvallomást magoló Pelikán Józsefet idézzük egy régi kultuszfilmből.

Bár semmi köze nincs sem az iszapkatasztrófához, sem Soros Györgyhöz, arra is kitér a cikkíró, hogy Orbán Viktornak "helyén van a szíve", hiszen neki köszönhető, hogy az Alkotmánybíróság előtt lévő szabálysértési törvény lehetővé teszi azok megbüntetését, akik - így Sinkovits - a családjaikban és szűkebb-szélesebb rokonságukban öröklik a "bűnözői kultúrát". Hiszen ott szokás egy-egy tolvajlásban vagy betörésben előreküldeni a gyerekeket, "amelynek kimondásáért látványosan meghurcolták Miskolc rendőrkapitányát"...

Csakhogy a szabálysértési törvény nem bűnözőkre, hanem - mint a neve is mutatja - szabálysértőkre vonatkozik, a fiatalkorú bűnelkövetőket - a betörőket, rablókat értékhatárra való tekintet nélkül - eddig is megbüntették Magyarországon: tessék csak egyszer körülnézni Tökölön.

Sinkovits Ferenc sokat beszél, és keveset mond. Retteg Soros György ajándékától, retteg saját rasszizmusa kimondásától, és bérretteg Széles Gábor lapjában a zsidó és a cigány szó kimondásától, noha az újnyilas stílusgyakorlaton kívül érdemi mondanivalója nincs. Márpedig rasszistának, újnyilas érzelmű újságírónak lenni Magyarországon - hála a még lélegző liberális demokráciának - honpolgári jog. (Legalábbis amíg az illető nem követ el bűncselekményt.)

A fentiek miatt kell a Magyar Hírlap helyett is - talán az ország többsége nevében - tolmácsolnunk az amerikai filantróp üzletembernek, amit ilyenkor szokás, és amit talán Orbán Viktor sem mulasztott el kimondani: köszönjük szépen, Soros úr.

Cigánykérdés – szavak, szimbólumok

Amióta „a kommunizmus bűneinek” a tagadását is törvény bünteti, a holokauszttagadás büntethetőségének egykori szorgalmazói visszalapozhatnak Boccaccióhoz. Érdemes volt-e korlátozni a szólás szabadságát, ha az ördög szakállának egyetlen szálát érinteni is kárhozattal – jelen esetben az alkotmányos jogok végzetes sérelmével – jár?

Hell István| Népszabadság| 2010. szeptember 29. |47 komment

Legújabban az újnyilas jobboldal már a „cigánybűnözés" tagadását javasolja büntetni, s nem kérdés, hogy a Fidesz kormányzásának esetleges sikertelensége esetén - mivel a szétesett baloldal helyett csak a Jobbik mutat alternatívát - törvénybe is fogják iktatni.

Amikor Göncz Árpád Kossuth téri beszédét, amint személyesen is láttam, az Antall–Boross-féle kormánypárt által felheccelt darutollas, nyilas- és horogkeresztekkel s egyéb szélsőséges attribútumokkal feldíszített söpredék zavarta meg, az MDF-es többség az ötágú vörös csillag betiltására koncentrált az erőszakos – tehát nem alkotmányos – szervezetek betiltása helyett. Látott valaki akkor vagy azóta romboló, benzines palackos, tévészékházgyújtogató, a Kossuth teret összehugyozó, a rendőri intézkedésnek ellenszegülő, kordonbontó kommunista csőcseléket? Mert én nem. Újnyilasokat – esetenként Fidesz-hívekkel együtt garázdálkodva – annál inkább.

Folyik a harc a szavakért és a jelképekért – a szavak és a jelképek ellen. A mellébeszélésért – a tiszta beszéddel szemben. Az elmúlt kormányzati ciklusban a jobboldali ellenzék minden eddiginél erőteljesebb támadást indított az ép ész, vagyis a kölcsönösen érthető szavak és szimbólumok ellen, a mitologikus, népbutító kommunikáció fenntartásáért. Mégis azt állítom, hogy szavakat és szimbólumokat, gondolatokat, tévedéseket vagy akár szándékos hazugságokat nem szabad és nem is igen lehet betiltani mindaddig, amíg azok nem lépik át a bűncselekmény, a rágalmazás vagy az uszítás határát. Lehet viszont a politikai korrektség jegyében úgy beszélni, hogy mondanivalónk ne legyen se félreérthető, se fölöslegesen sértő.

Az utóbbi években sokat gúnyolt „political correctness” (pc, politikai korrektség) nem a valóság megszépítését jelenti, ellenkezőleg: az igazság kimondását, a pontos és félreérthetetlen fogalmazást.

Rendkívül szerencsétlen szemantikai összefüggésbe került például a közelmúltban a „cigánygyilkosság” szó, amely jelentéssűrítő, tehát nem elemezhető értelmű összetétel. Jelenthet cigányok által vagy cigányok sérelmére elkövetett bűntettet is. S bár az ártatlan embereket, gyermekeket kivégző vagy megsebesítő, családi otthonokat felgyújtó terroristák tetteiről alighanem mindenki értesült, mégis: az újságok címlapjain olvasható, a televíziók képernyőjéről és a rádiók hangszóróiból elhangzó szó tudat alatt tovább kriminalizálta Magyarország (és Európa!) eddig is legmegalázottabb kisebbségét, a romákat.

Újabban hasonló szerepet kezd betölteni a „cigánykérdés” szó is, mindenkit óva intenék a használatától. A magyar politika rossz oldalán a „cigánykérdést” nem a cigányok kérdéseként értelmezik, hanem a cigányok létének és jelenlétének a megkérdőjelezéseként az iskolákban, a lakóhelyeken, a segélyezett szegények, az emberi és honpolgári jogok birtokosai között. A „cigánykérdés” ilyen értelmű használatát azok erőltetik, akik szerint a romák kultúrájához hozzá tartozik a bűnözés, a társadalom testén való élősködés.

A cigányokkal kapcsolatos valóságos kérdések, ha korrekt módon tesszük fel őket, másképpen hangzanak. Például úgy, hogy a roma családok gyermekei hozzájutnak-e színvonalas, a társadalmi integrációt megalapozó oktatáshoz és szakképzéshez. Lesz-e út, amely az egykori roma munkavállalókat és utódaikat visszavezeti a munka világába? Megszűnnek-e a miskolci Lyukóvölgyben, a Kecskemét környéki tanyavilágban, a Baja melletti zártkertekben és az ország ezer más helyén növekvő gettók, telepek, szegregált kolóniák? Gyengülnek-e a roma közösségeket sújtó, bűnözést is indukáló tényezők, köztük az állami, parlamenti rasszizmus?

Mert ha nem is létezik „cigánybűnözés”, és ha a romák igen nagy többsége nem is bűnelkövető, és ha egy évtizede folyamatosan csökken is Magyarországon a bűncselekmények és a szabálysértések száma, attól még ijesztően sok roma honfitársunk kerül börtönbe vagyon elleni és egyéb bűncselekményekért.

És ha az alkotmány – papíron – garantálja is a kisebbségek védelmét, és az egyesülési törvény meg is akadályozná alkotmányellenes szervezetek bejegyzését, és a párizsi békeszerződés tiltja is a fasiszta jellegű, kisebbségellenes csoportok hivatalos működését, az ügyészség nem kezdeményezi a Jobbik betiltását. Azaz fenntartja a szélsőséges erők jelenlétét a törvényhozásban. Arra hivatkozva, hogy tagjai nem követnek el bűncselekményeket. Ez is hamis érv, hiszen nem megbüntetni kell az újnyilas pártot, hanem feloszlatni. Nem a büntető törvénykönyv, hanem az alkotmány, az egyesülési törvény és az 1947. évi XVIII., a párizsi békeszerződésről szóló törvény alapján.

Gondolatokat, szavakat a szabadság sérelme nélkül nem lehet, nem is érdemes betiltani. Lehet viszont igazat mondva, pontosan, becsületesen, korrekt módon fogalmazni. Meg kellene próbálni.

A szerző újságíró

Comme vous le savez, sans doute, la grande majorité des Roms de  Zàmoly,  réfugiés à Strasbourg a obtenu le droit d’asile en France. Dans les cas des  refusés,  un recours a été engagé. Voici les  informations sur la  conférence de Budapest et l’ Appel qui a été lancé à cette occasion. Le 21.06.2001 Roms de Zàmoly, réfugiés à Strasbourg, après  la conférence  Budapest, où  nous-en sommes? Le 26 mai se sont tenus  deux événements à Budapest, préparés par  nos amis  hongrois. Le matin: une conférence de presse, l’après midi la  conférence:  “Discrimination contre les Roms en Hongrie et en Europe” Une délégation du Comité de soutien est partie à Budapest avec Kathy Katz  (qui était le premier soutien de ceux qui se sont rendus célèbres sous le  nom de "Roms de  Zàmoly"), Georges Federmann, Michel Bombola de Strasbourg,  Richard Moyon, Vera  Klauber et Jànos Borovi de Paris et Christine Mengus,  au titre du groupe d’avocat qui assiste les Roms de Zàmoly. La conférence de presse et la conférence elle même ont eu un écho  médiatique considérable: deux chaînes de  la  télé  hongroise,  trois  quotidiens sur quatre, une journaliste de  Libération et de France-Info,  une agence de presse allemande  et  américaine…y ont participé. A l’une ou à l’autre, ou aux deux. Le  lendemain, l’émission la plus populaire «Hét» ( «La semaine») a passé un  reportage de 5-6  minutes, assez agressif, aux dires de nos amis hongrois.  Il y a eu des articles dans tous les quotidiens, attaques virulentes dans  un hebdo d’extrême droite, un article très favorable sur le site d’un parti  d’opposition. (SZDSZ).  France Info et France Culture ont passé (un  )également un reportage, il a y un eu article dans "Rouge". La présence «physique» et politique du Comité de soutien a été très  importante,  les gens ont «la preuve» que le comité existe,  personne n’a  osé soulever les calomnies de  la soi-disant «manipulation» par des  services secrets … des  Roms de Zàmoly.  L’annonce par Jozsef Krasznai du  dépôt d’une plainte en France contre la revue anglaise “Jane’s”, qui dans  plusieurs articles avait accusé(s) les RdZ d’être manipulés par les  services secrets russes a fait sensation et a occupé les titres des journaux. A la conférence de l’après midi, a participé une centaine de personnes.  Intellectuels, défenseurs des droits de l’homme,  militants  roms… Introduit par Istvan Hell, journaliste hongrois, un des organisateurs de  ces deux événements, sont intervenus: Jozsef Krasznai, porte parole des  roms de Zàmoly,  Georges Federmann et Richard Moyton et Kathy Katz, au nom  du comité,  M. Bathory, président de l’Office des minorités ethniques et  nationales, pour le compte du gouvernement, Jeno Zsigo, président du  Parlement rom,  Ferenc Koszeg , du Comité Helsinki hongrois,  Aladar  Horvath,…et d’autres personnalités Roms. Les messages  venant de France, un pays qui est considéré(s) là bas comme  une des deux “grandes puissances” politiques de l’Europe, ceux  de la CGT,  de la Ligue des droits de l’homme, de SUD-PTT et de SUD-Education, traduits  en hongrois ont  été très appréciés. A la fin de la conférence un appel “l’Appel de Budapest”a été lancé  pour  élargir, à l’échelle de l’Europe démocratique (à construire le) la  poursuite du combat de défense de la minorité rom. Il  est impossible de décrire une discussion de plusieurs heures. Il est  clair que l’action des Roms de Zàmoly, le soutien qu’ils ont eu pour que la  majorité parmi eux obtiennent le droits d’asile  a jeté, comme L'avait  écrit un journaliste ami “une pierre dans l’eau stagnante”. Par sa  radicalité et par son internationalisation, elle dérange tout le monde,  elle met tout le monde devant ses responsabilités. Le  représentant du gouvernement soutenait que tout allait bien,  et  que  rien n’a changé.  Les amis tirent leur chapeau devant  les Roms de  Zàmoly, mais ils ont des difficultés à voir comment continuer  à faire  vivre cet élan  désormais en Hongrie même. Quant aux  syndicats,  invités,  ils ne sont pas venus, les partis, organisations politiques non  plus. Sans doute l’ombre des élections de 2002 se projette déjà,  certains  n’ont pas envie de combattre le racisme anti-rom des larges  couches de la population. Pourtant,  désormais,  le sort de Roms ne  pourra pas être cach頓sous le  tapis”. Quelques membres du Comité ont pu rendre visite à une famille de  roms, qui vit, avec  des enfants en bas age(s),  sous des feuilles en  plastiques dans  un bois, chassée de sa maison par des skinheads, suite à  leur(s) visite , par miracle, tout le monde s’intéresse à leur sort  misérable,   dans le village de Jaszladàny, les roms parqués à côté d’un  dépôt d’ordure, infecté de rats, sont en train d’obtenir gain de cause au  bout d'(es) années de lutte (la fermeture de ce dépôt), grâce au soutien  apporté par Jozsef Krasznai.  La manière d’agir des  roms de Zamoly  commence à se répandre! Quant  à  «L’Appel de Budapest», il circule actuellement en  Hongrie, les  soutiens hongrois des Roms  veulent réunir le plus grand nombre de  signatures. Nous vous le soumettons aussi, et vous demandons de le signer.  Une fois qu'un nombre significatif sera réuni, on pourra envisager le  prochain pas concrètement. Vous trouverez, ci-joint, en fichier attaché «RTF»: 1/ L’»Appel de Budapest» 2/  La version française de l’article, signé par trois membres du Comité de  soutien, qui est paru dans un grand quotidien hongrois, Magyar Hirlap, dans  son édition du 6 juin. Si vous voulez le lire dans sa  traduction  hongroise, voici l’adresse du site du quotidien:  http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php3?cikk=100000032437 Dernière nouvelle: Le cour européenne de droit de l’homme de Strasbourg, dans son arrêté rendu  public  le 13 juin, n’a pas accepté le recours des Roms de Zamoly, en  arguant que toutes les voies de recours judiciaire n’ont pas été épuisées  en Hongrie même.  Elle ne s’est pas prononcée sur le fond de la réalité des  persécutions. Cette décision est «normale» quant à la pratique de la cour,  nous avons seulement espéré qu’elle fera une exception vu l’exemplarité de  cette affaire. Les avocats ont fait appel dans le jugement hongrois  concernant l’affaire de la destruction de leur maison par un bulldozer,  ensuite, en fonction de jugement, ils envisagent de re-déposer un recours à  Strasbourg. Et encore merci, pour votre soutien passé, présent… et future! Le Comité de soutien des Roms de Zàmoly réfugiés à Strasbourg. +++++++++++++++++++++= APPEL de BUDAPEST EGALITE POUR LES ROMS, DANS UNE EUROPE DES DROITS DE L’HOMME Discrimination à l’emploi et au logement, ségrégation scolaire, inégalité  devant la justice, les Roms sont, à des degrés divers, victimes d’un  apartheid larvé ou ouvert dans tous les pays européens, y compris ceux déjà  intégrés à la Communauté européenne. En fuyant les persécutions, en obtenant le statut de réfugiés en France et  en demandant la condamnation de la Hongrie devant la Cour européenne des  droits de l’homme pour discrimination raciale, les Roms de Zamoly réfugiés  à Strasbourg ont levé le voile sur une réalité longtemps occultée. En France, le soutien apporté aux Roms de Zàmoly par des démocrates, des  militants des droits de l’homme, des personnalités, par des organisations  syndicales importantes, par les principales organisations de défense des  droits de l’homme du pays et par des partis, a conduit les autorités  françaises à reconnaître le statut de réfugié à une grosse majorité d’entre  eux. En Hongrie, une campagne d’attaques et de calomnies racistes et  nationalistes a été développée contre les Roms de Zàmoly et contre ceux qui  les ont soutenus. Mais il s’y est aussi trouvé des personnalités, pour leur  manifester publiquement leur solidarité et réclamer la fin des  discriminations. L’action hardie des Roms de Zamoly a réussi à hisser la cause des Roms au  niveau européen. C’est en soi un succès énorme. Ils demandent justice et  réparation pour eux-mêmes, mais aussi pour tous les Roms d’Europe. Leur  combat est celui de tous les Roms européens et celui de tous les citoyens  européens attachés au respect des droits de l’homme. Avec eux, nous demandons que le statut de réfugiés soit accordé à tous les  Roms de Zamoly réfugiés à Strasbourg et nous attendons que la Cour  européenne des droits de l’homme reconnaisse le bien fondé de leur requête,  selon laquelle: «le gouvernement hongrois ne peut et même, ne veut pas  empêcher la persécution des Roms.». Un nouveau pas serait ainsi accompli  vers une modification de la politique des Etats et de la Communauté  européenne à l’égard des millions de membres de la minorité Rom d’Europe. L’action des Roms de Zamoly met chacun en demeure de définir l’Europe qu’il  souhaite. Nous aimerions que les bilans économiques et monétaires ne soient  pas les seules et décisives pierres de touche de l’intégration à la  Communauté européenne. L’attachement aux libertés publiques et aux droits  de l’homme doivent en constituer les critères décisifs. L’Europe qui s’édifie ne peut constituer un progrès qu’à condition d’être  démocratique et respectueuse des droits de l’homme. Elle ne saurait  s’accommoder de quelque tolérance que ce soit à l’égard du racisme, des  discriminations ethniques ou religieuses et de l’oppression de minorités. Il est indispensable que l’Union européenne, les gouvernements des pays qui  la constituent actuellement et ceux des pays qui aspirent à la rejoindre,  s’engagent dans une politique volontariste destinée à mettre fin aux  discriminations, de fait ou de droit, qui frappent les huit millions de  Roms européens. Et qu’ils mettent en œuvre massivement les moyens  matériels, humains et culturels et législatifs nécessaires. Nous, soussignés, sommes solidaires de ceux qui s’efforcent de convaincre  l’opinion publique pour amener les gouvernements à prendre des mesures  décisives, et de ceux qui, Roms et non-Roms, veulent en finir avec  l’oppression séculaire des Roms. Nous en sommes solidaires, nous les  soutenons et nous considérons leur lutte comme la nôtre. Budapest, mai 2001 Bíró András, Bombola Mihály, Borovi János, Bozzi Vera, Brookner Larry,  Bruzsa Katalin, Daróczi Ágnes, Eörsi István, Eörsi László, Fencsik Flóra,  Fodor Andrea, dr. Federmann Georges, Halda Alíz, Hell István, Horváth  Aladár, Horváth M. Judit, Katz Katalin, Klauber Vera, Kocsis Irén, Kozma  Blanka, Kõszeg Ferenc, Krasznai József, La Bruyere Florence, Madarász Edit,  Mendi Rózsa, Mérei Eszter, Moyon Richard, Nagy Zsófi, Neményi Mária, Németh  László, Ónody Tamás, Pécsi Katalin, Stalter György, Tamás Gáspár Miklós,  Vincze Dezsõné +++++++++++++++++ Article paru dans le quotidien hongrois «Magyar Hirlap» du 6 juin 2001 Jànos Borovi - Georges Federmann  Richard Moyon APRES ZAMOLY, QUELLE EUROPE VOULONS-NOUS? «Il est incontestable que l’action des Roms de Zamoly, comme on les appelle  maintenant partout en Europe, a fait prendre conscience à l’opinion  internationale de l’inacceptable oppression que les quelque dix millions de  Roms subissent partout en Europe.» Nous avons entendu avec consternation, M. Bàthory, président de l’Office  des minorités nationales et ethnique assurer, le 26 mai, à la conférence de  l’Association pour une «Belvàros libérale» (quartier central de la ville,  en hongrois, libéral s’entend dans le sens anglo-saxon: démocratique,  tolérant. Ndt.). Le haut fonctionnaire chargé des affaires des minorités a  en effet déclaré, l’air martial, devant les intellectuels et les militants  de la cause des Roms (qui remplissaient la salle, contrairement à des  informations erronées ou mensongères parues dans la presse) réunis le 26  mail à Budapest qu’il n’y avait «ni avant ni après Zamoly» parce que Zamoly  ne changeait pas la politique du gouvernement. Même si la méthode a de nombreux adeptes parmi les gouvernants européens,  dont le gouvernement français, nier les faits ne sert à rien. Il est  incontestable que l’action des Roms de Zamoly, comme on les appelle  maintenant partout en Europe, a, pour la première fois depuis des dizaines  d’années, fait prendre conscience à l’opinion internationale de  l’inacceptable oppression que les quelque dix millions de Roms subissent  partout en Europe. L’octroi de l’asile politique en France à la grosse majorité de ceux de  Zamoly constitue une première reconnaissance officielle de cette  oppression. Les circonstances ont fait qu’elle bénéficie à des Hongrois,  mais chacun sait que s’il s’était trouvé des Roms slovaques, kosovars ou  roumains, etc… pour agir avec l’intelligence et la détermination des  Hongrois, ils l’auraient eux aussi obtenue. Nous voulons croire que le  verdict de la Cour européenne des droits de l’homme rendra aussi justice  aux Roms de Zamoly et, par delà, à ceux de Hongrie et d’Europe. Même si elle se mène souvent à bas bruit et depuis des siècles,  l’oppression des Roms est une réalité qui ne peut plus être tolérée. Ceux  de Zamoly ont eu le courage et le mérite historique de placer chacun,  l’Union européenne, les Etats qui la constituent et ceux qui aspirent à la  rejoindre, les syndicats, les partis politiques, les associations de  défense des droits de l’homme, les citoyens enfin, devant ses  responsabilités. Personne ne peut accepter sans réagir ou en se voilant la  face le sort misérable, parfois tragique, qui est trop souvent celui des  Roms en Europe. Après Zamoly, personne ne pourra dire: «Nous ne savions pas». Ce n’est pas seulement de lointains villages Roms qu’il est question, mais  aussi de l’avenir de chacun, de celui de chacun des pays européens et de  l’Europe. Il y a eu un avant-Zamoly, il y aura un après-Zamoly. Il sera pour une  bonne part ce que les militants, les organisations attachés à la défense  des libertés et de la dignité des individus et les Roms eux-mêmes, en  feront. Rien du peu qui a été obtenu jusqu’ici (la médiatisation de la  question, les déclarations d’intention du gouvernement hongrois, les  révélations sur le sort des Roms, l’asile politique à ceux de Zamoly) ne  l’a été sans combat. Il y a fallu d’abord l’audace de ceux de Zamoly puis,  en appui, la mobilisation internationale de militants et d’organisations,  en Hongrie, en France, dans divers pays européens et jusqu’en Israël et aux  Etats-Unis. C’est à l’évidence dans cette voie qu’il faut continuer. L’oppression des  Roms est une donnée enracinée depuis des siècles dans presque tous les pays  dont ils sont citoyens, souvent de seconde zone. Minoritaires, appartenant  pour la plupart aux couches les plus pauvres et les plus opprimées, privés  le plus souvent de l’accès aux moyens culturels quand ce n’est pas à  l’école élémentaire sans discrimination, victimes des préjugés les plus  rétrogrades, les Roms peinent à trouver dans leurs seules forces, pays par  pays, les moyens de faire évoluer les choses. Chacun des pays et chacune des sociétés auxquelles les Roms appartiennent  est comptable de leur sort. On ne peut se défausser sur les traditions, sur  l’histoire… ou sur les Roms eux-mêmes. Mais, il serait aussi inacceptable  qu’en ce domaine, qui touche aux droits élémentaires et à la dignité de  millions d’individus, la collectivité et pour commencer l’Europe laisse  chacun, bourreau ou victime, agir comme il l’entend ou le peut. La solution se trouve dans la voie initiée par les Roms de Zamoly: face à  des opinions nationales trop souvent consentantes ou indifférentes, c’est  devant l’opinion européenne que la question doit être placée. La Conférence  de Budapest du 26 mai et l’appel qui en est sorti constituent un pas  important dans cette direction. Mais il ne pourra être suivi d’autres que  si dans chacun des pays européens concernés (et tous le sont!) des  citoyens, Roms et non Roms, les syndicats, les associations de défense des  droits de l’homme, des partis politiques aussi, décident d’entreprendre  d’améliorer radicalement la condition honteuse des Roms en Europe en  faisant de cet objectif le premier combat collectif des peuples européens  non les uns contre les autres mais pour bâtir, ensemble, une Europe unie,  solidaire et démocratique d’où l’oppression et le racisme seront bannis. Nous avons rencontré de ces hommes et de ces femmes à Budapest le 26 mai.  Nous savons que nous en découvrirons beaucoup d’autres, non seulement en  Hongrie mais aussi dans tous les pays où le racisme sévit encore.  C’est-à-dire, hélas, dans tous. Raison de plus pour s’atteler à la tâche  (sans plus tarder) contre l’exclusion des Roms…pour l’exclusion du racisme. «Ceux qui vivent sont ceux qui luttent» disait le poète Victor Hugo. On en  appelle à tous les vivants! Les auteurs sont les représentants du Comité de soutien aux Roms de Zàmoly,  fondé en France

Bosszút álltak Robikán?

Népszabadság, 2010. augusztus 12.

Nem egészen értem Csizner Zoltánt, a Nemzeti Nyomozó Iroda megbízott vezetőjét. A Népszabadság híradása szerint (Bosszú és félelemkeltés, augusztus 10.) ő állította, hogy a cigányok elleni gyilkosságsorozat fő motívuma – a zavarkeltés szándéka mellett – „személyes sérelmek megtorlása”, azaz a bosszúállás volt.

Ugyanakkor a gyilkosok az áldozatokat nem ismerték, szinte a véletlenre és a jó megközelítési és menekülési lehetőségekre, térképészeti és terepviszonyokra bízták, hogy nőt vagy férfit, felnőttet vagy gyereket lőjenek le különböző lőfegyverekkel vagy gyújtsanak fel benzinespalackokkal.

Mondjuk ki: találomra lőttek le cigánytelepeken élő gyermekeket és felnőtteket. Akikről csak annyit tudhattak, hogy valószínűleg cigányok (bármit is jelentsen a cigány szó).

De milyen sérelmeket torolhattak volna meg a gyilkosok az ismeretlen férfiakon és nőkön, a 13 éves kislétai iskolás lányon, és az 5 éves tatárszentgyörgyi Robikán?!

Ha a Nemzeti Nyomozó Iroda után az ügyészség is elfogadja a gyanúsítottak védekezését (és a Nemzeti Nyomozó Iroda álláspontját), hogy korábbi, közelebbről nem körülírt sérelmeiket torolták meg ezek a vérengző, politikailag szélsőséges, ideológiájukban a parlamenti Jobbik Magyarországért Mozgalomhoz közel álló, de azért náluk radikálisabb férfiak, akkor nemcsak elfedik a bűncselekmény nyilvánvalóan rasszista indítékát, hanem maguk is elfogadják, hogy bosszúnak lehet nevezni, ha az egyik ember – mondjuk János – bűneiért egy másik emberen – például Józsefen – toroljuk meg a sérelmeinket. Azon az alapon, hogy mindketten cigányok. Ez pedig katasztrófa volna a magyar jogállamiság szempontjából, mert arra utalna, hogy az emberek nem személyes felelősséget viselnek a tetteikért, hogy bűnösnek lehet tekinteni egész etnikai vagy más közösségeket, népeket, emberek csoportjait. Vagyis ennek az állításnak az elfogadása maga is rasszista álláspont volna.

Nagyon remélem, hogy Csizner Zoltán mondata csak valamiféle nyelvbotlás volt, és hiányzik a rendőrség vádemelési javaslatából. Mert ha nem, az alkalmatlanná tenné hivatala ellátására a felelős beosztású rendőrtisztet – magát a hivatalt most nem is minősíteném.

Isten, akiről hamarosan mindannyiunknak úgy kell tudnunk – ha nem akarunk tiszteletlenül viselkedni a készülő alkotmánnyal szemben –, hogy a történelem ura, a régi iratok szerint megbünteti az atyák bűneit a fiaikon harmad-, negyed-, sőt hetedíziglen. Ez a – bocsánat a kifejezésért – barbár gondolkodásmód szerencsére már jórészt eltűnt a modern ember gondolkodásából, különösen pedig a jogygyakorlatból. Ha viszont bosszúállásnak lehet nevezni ártatlan romák megölését olyan sérelmekért, amelyeket mások, esetleg más romák követtek el, akkor még a fentinél is barbárabb gondolattal állunk szemben. Azzal a barbár motívummal, amely a cigányvadászokat is vezette: a rasszizmussal. Ami lehet talán a lelkiismereti, gondolat- és szólásszabadság egyik extrém, de – bűncselekmény elkövetése nélkül – nem büntethető megnyilvánulása, viszont semmi keresnivalója a bűnüldözésben.

Hell István újságíró

(Ez nem önálló poszt, csak kiegészítés a Ráküldte kutyáját a rendőr a roma szórakozókra c. cikkhez.)

Ráküldte kutyáját a rendőr a roma szórakozókra

(Legyen ez a cikk is itt, az archívumban.)

A rendőrök és cigányok között támadt összetűzés részleteit próbáltuk feltárni. A július 25-én történt eseményeket azonban homlokegyenest másként élték meg az ügy kárvallottjai és a hivatalos személyként eljáró rendőr, illetve az esetet szűkszavúan kommentáló rendőrség.

Hell István|NOL| 2010. augusztus 6.

Július 25-én vasárnap az adácsi búcsúban csak a Mekcsey nevű rendőrkutya bevetésével tudtak megállítani néhány rendőrökre támadó garázdát - írta 26-án a Heves Megyei Online. Soltész Bálint, a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője az internetes hírújságnak elmondta, hogy „egy kisebb társaság megzavarta a szabadtéri rendezvényt", akiket kivezettek a helyszínről. Miután az illetők szembefordultak velük, és „nekik estek", az intézkedő körzeti megbízott a levette a szájkosarat a szolgálati kutyáról, „amely az egyik támadó kezébe harapva elhárította a további támadásokat".

Csoportos garázdasággal és hivatalos személy elleni erőszakkal gyanúsítanak hét helybeli férfit, akiket később a gyöngyösi kapitányságra állítottak elő. A parancsnoki kivizsgálás a rendőri intézkedést szakszerűnek, jogszerűnek és arányosnak minősítette.

A gyanúsítottak szerint az eset nem így történt. Egyikük, Rafael József, tagadja, hogy garázdálkodtak volna. Igaz, az eső miatt a művelődési házba kényszerült a Mága Zoltán-koncert helyszínéről kiküldték őket az udvarra, hogy ott énekeljenek, de semmi rosszat nem tettek, családjukkal, gyermekeikkel együtt békésen töltötték az időt a számukra felállított asztalnál.

„Nem garázdálkodtunk, nem törtünk össze egy poharat sem, semmit nem csináltunk" - állítja Rafael. Úgy tudja, hogy a rendőröket - a helyi körzeti megbízottat és egy másik rendőrt - egy helyi polgárőr hívta a helyszínre. Az igaz, hogy miután eltávolították őket a művelődési ház udvaráról, és az akkor még szájkosaras kutyát rájuk uszítva kikergették őket a búcsúra összegyűlt árusok között, ő beszólt a körzeti megbízottnak, mondván, hogy fel fogja jelenteni, de nem támadtak az időközben többüket gumibottal is bántalmazó rendőrökre.

Miután túljutottak az árusok bódéin, a körzeti megbízott levette a kutyáról a szájkosarat, és az állatot a családokra uszította. A Mekcsey névre hallgató szolgálati kutya Rafael Gáborra ugrott, a földre döntötte, és a mellkasát kezdte marcangolni. Végül az mentette meg őt - mondják az érintettek, akik úgy látták, hogy testvérük nyakát kapta el a kutya -, hogy egy rokonuk egy platós autóval odahajtott, arra felkapaszkodtak, és a település távolabbi pontján lakó rokonukhoz menekültek.

Állításuk szerint ők hívták ki rendőrségi segélyhívón a „pesti rendőröket" - a kiérkező rendőrök karjelzésén a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság jelvénye volt látható -, akik a gyöngyösi kapitányságra állították elő őket a késő esti órában. Egyiküket sem hallgatták ki, csak szóban közölték velük, hogy a garázdaságon és a hivatalos személy elleni erőszakon kívül állatkínzásért is eljárás indul ellenük.

A mellkasán egyértelműen kutyaharapás nyomait viselő, látlelete szerint 8 napon belül gyógyuló sebesülést elszenvedő Rafael Gábor másnap személyesen tett feljelentést az Egri Nyomozó Ügyészségen az intézkedő rendőrök ellen az őt ért bántalmazás miatt. Felvették a kapcsolatot dr. Magyar Elemér egri ügyvéddel is, aki korábban már több hasonló ügyben - például a tavalyi hevesi búcsúban történtek miatt - látott el sértetti képviselői, illetve védői feladatokat.

A fentiek alapján több kérdést tettem fel a megyei rendőr-főkapitányságon a szabadságon lévő szóvivőt helyettesítő Kocsis Irén Mária alezredesnek, illetve az ő közvetítésével dr. Juhász István dandártábornoknak, megyei főkapitánynak. Szerettem volna megtudni, hogy konkrétan milyen garázda cselekményt követtek el a rendőri intézkedés elszenvedői, ki és milyen módon támadt - a heol.hu szóhasználata szerint - a rendőrökre, megsérült-e valaki közülük, jogszerű és arányos volt-e a szolgálati kutya bevetése, ahogyan a gyöngyösi parancsnok állítja, készült-e jegyzőkönyv a gyöngyösi kapitányságon lezajlott előállításról, valóban meggyanúsítottak-e valakit - konkrétan kit és miért - az intézkedés alanyai közül, illetve hogy az ügyészségi nyomozás időtartama alatt hivatalban maradhatnak-e a búcsúban intézkedő rendőrök.

Az alezredes asszony telefonon elmondta, hogy az ORFK sajtóirodájától kell engedélyt kérniük a nyilatkozatra, majd a következő e-mailt küldte a címemre: „Az ügyben, amelyről tájékoztatást  kér, az Egri Nyomozó Ügyészség folytatja az eljárást, így erről nincs lehetőségem további információt adni.  Az esemény kapcsán foganatosított rendőri intézkedést az illetékes szakmai parancsnok megvizsgálta, azt mindenben jog- és szakszerűnek és arányosnak találta."

Postscriptum: pár videó

1. Rafael József beszámolója.

2. Rafael Gábor, aki a hivatalos orvosi látlelet és vélemény szerint harapásos sérülést szenvedett.

3. A helyszín.

És egy reakció, csak a vicc kedvéért: